Tuberkulózis és formatervezés 2. rész: Alvar Aalto és "zajtalan mosdókagyló" a Paimio szanatórium berendezéséből

 

 1.kép: az Alvar és Aino Aalto által tervezett “zajtalan mosdókagyló”
a Paimio szanatórium berendezéséből

 Épp a napokban tettem egy villámlátogatást a Christie’s  aukciósház oldalán, ahol egy számomra rendkívül különleges, ám funkciójából eredően egy meghökkentő tételbe botlottam.  Az aukciósház ugyanis Alvar Aalto finn építésznek a  finnországi Paimio szanatórium számára tervezett  “zajtalan mosdókagylóját” s a hozzá tartozó kúp formájú, üvegből készült  köpőcsészéjét bocsájtotta árverésre. A szokatlan aukciós tárgy valójában a 20. század egyetemes designtörténetének egyik páratlan, funkcionalista  darabja.

 

“Noiseless wash basin. No noises, no water splashes, when washing your hand in running water, because the basin-chine is in position of 45 degrees.“ (“Zajtalan mosdókagyló. Nincsenek zajok, vízfröccsenés, miközben mossa kezeit a folyó víz alatt, a mosdókagyló 45 fokos dőlésszögéből adódóan. “  

Ez a reklámszöveg olvasható az Alvar Aalto Foundation egy 1932-es, különleges kialakítású mosdókagylót hirdető plakátján. A Paimio-projekt részeként készült különleges formatervezésű mosdókagyló kialakításában igazodik Aalto mély empátián s ergonomikus megközelítésen  alapuló designszemléletéhez, valamint a kortárs orvosi nézetekhez, melyek szerint a kórházépületeknek  és azok berendezésének minden tekintetben a gyógyítást és a gyógyulást kell szolgálniuk. 

2. kép: A zajtalan mosdókagylót és a zajtalan kézmosás mechanizmusát bemutató plakát az Alvar Aalto Foundation tulajdonából (1932)

Aalto különös gondot fordított  a Paimio tüdőszanatórium fekvőbetegei pszichológiai szükségleteinek kielégítésére, valamint a gyógyulást elősegítő  körülmények (csendes, napfényes terek, kúrateraszok,  a betegek egyéni szükségleteihez igazodó berendezések, használati tárgyak  kialakítása) megteremtésére. Mélységes empátiájáról s széles látóköréből eredő  tervezői attitűdjéről árulkodnak a szanatórium berendezési tárgyai, így a korábbi bejegyzésben tárgyalt Paimio-kúraszék (lásd: Tuberkulózis és formatervezés 1. rész : Alvar Aalto és a Paimio-kúraszék), a nyugalmat adó világítótestek, de maga a szanatórium sajátos színsémája is egyfajta gyógyító eszközként funkcionál. A zajtalan mosdókagyló prototípusa, melyet 1931-32 közt tervezett meg feleségével, Aino Aalto-val közösen, sajátos dőlésszögéből adódóan lehetővé tette a hangtalan vízhasználatot,  így  a kétszemélyes kórtermek lakói elkerülhették, hogy a kéz-vagy fogmosás alkalmával  megzavarják pihenni vágyó szobatársukat. Mindegyik kórterembe 2 mosdókagyló volt felszerelve, melyekhez egy falra erősített,  kúpformájú, üvegből készült köpőcsésze tartozott. 

3.kép: A Paimio szanatórium egyik betegszobájának részlete: 

a zajtalan használatot biztosító mosdókagylók közé egy üvegből készült , kúp formájú köpőcsészét erősítettek fel

Tuberkulózis és formatervezés 1. rész: Alvar Aalto és a Paimio-kúraszék

 

1.kép: az Alvaar és Aino Aalto által tervezett Paimio "41"-szék 
1931-32

A 20. század elején a modernista építészettel összhangban újfajta típusbútorok születtek a Bauhaus s a funkcionalista esztétika jegyében, melyeknek  tervezői közt megtaláljuk Breuer Marcelt, Le Corbusiert,  Mies van der Rohe-t, illetve a finn modern építészet egyik vezéralakját, Alvar Aalto-t.  

A modern lakóépületek lakói számára, a szabad levegőn való komfortos pihenés céljára számos fekvő - illetve ülőalkalmatosság készült, melyeket neves európai bútorgyártó vállalatok-köztük a Gebrüder Thonet és a  Jacob & Josef Kohn - elérhető áron kínáltak a széles néprétegeknek. 

2.kép: A davosi Berghotel Schatzalp szanatórium betegei 
hajlított fából készült pihenőszékükön a fekvőkúra idején

A 18-19. században divatos pihenőszékek,  szófák,  chaise-longues - ok (ejtsd: tʃeɪsˈlaʊndʒ)  kialakításukat tekintve az antik  görög, etruszk, római forma-és stílusvilágot követték, ám a 20. században a bútortervezésben már sokkal nagyobb szerep jutott az egyéni szükségletekhez igazodó ergonomikus megközelítésmódnak,  s a funkcionalista esztétikának. 

Az olcsón előállítható, eleinte hajlított bükkfából készült pihenőszékek hamar kiterjedt felvevőpiacra leltek, s nem volt szokatlan kuratív célú alkalmazásuk sem. A tbc-szanatóriumok számára  mind bel-, mind pedig kültéri használatra készültek ilyen állítható hát-kar-és lábtámlás pihenőalkalmatosságok, melyek a napfényen, szabad levegőn való tartózkodásra épülő fekvőkúrákhoz biztosítottak megfelelő kényelmet. Ezek a “kúraszékek”, melyekről Thomas Mann Varázshegy című regényében is olvashatunk, kialakításukban a betegek antropometriai követelményeihez, azaz testméretükhöz és mozgástartományukhoz igazodtak, valamint segítették a könnyed légzést. Ezen kívül nagyon fontos szempont volt előállításuk során, hogy alaposan tisztíthatóak és fertőtleníthetőek legyenek. 

A 20. század első felében azonban Breuer Marcel, Le Corbusier, Mies van der Rohe és Alvar Aalto ekonomikus és formalista szempontok mentén újragondolták a pihenőszék fogalmát, mely egyre szélesebb körben vált elterjedtté. 1929 és 1933 közt Alvar Aalto saját tervezésű, funkcionalista fekvőszéket tervezett a finnországi Paimio szanatórium tüdőbetegei számára, melyhez behatóan tanulmányozta a tuberkulózisos betegek sajátos igényeit.

3.kép: Le Cobusier "LC4" pihenőszéke
1928

 

4. kép: Ludwig Mies van der Rohe "MR Chaise Lounge" pihenőszéke

1931

Az Aalto által megálmodott székítpus egy olyan kúraszék volt, melyet beltéri használatra, a szanatóriumban kialakított közösségi kúracsarnokokba szánt. Finnországban ugyanis a szélsőséges éghajlati sajátosságok miatt az emberek, így a tüdőbetegek is kevesebb időt töltöttek a szabad levegőn a fekvőkúrák alkalmával , mint az enyhébb éghajlatú országokban. Mivel a beltéri fekvőkúra időtartama átlagosan 2 órát vett igénybe, így Aalto nem érezte szükségszerűnek, hogy lábtámasszal lássa el pihenőszékét.

Mivel Aalto tudatában volt annak, hogy a tuberkulózis egyik tünete a periodikusan jelentkező izzadás, a szék háttámlájának 110 fokos dőlésszöge megkönnyítette a tüdőbetegek légzését, s  a háttámla felső részén lévő nyaki ív lehetővé tette, hogy szellőzni tudjon a beteg nyaka. A kartámasz íves szerkezete stabil fogást biztosított a legyengült betegek számára, megkönnyítve a székből való felkelést. 

Bár Aalto nem volt tagja a dessaui Bauhaus-iskolának, mégis szoros baráti és munkatársi viszonyt ápolt az iskola tanáraival, köztük a pécsi születési Breuer Marcellel, illetve Moholy-Nagy Lászlóval, akiknek széleskörű alkotótevékenysége rendkívüli hatást gyakorolt a finn építész-és formatervezőre. Aalto maga is jelentős hatással volt pályatársaira, melyet mi sem bizonyít jobban, mint hogy  Breuer Marcell, aki 1925 és 1928 közt a dessaui Bauhaus-iskola bútorműhelyét vezette, az Isokon számára tervezett “Long chair” pihenőfotelét Aaalto rétegelt lemezekből álló bútorai ihlették. 

                                             5.kép:  Breuer Marcel "Wassily" csővázas széke
                                                                                           1925

                    6. kép: Breuer Marcel "Isokon Lounge (Long) Chair"                              hajlított  nyírfalemezekből készült széke

                                                                       1936

Alvar Aalto-nak a Paimio szanatórium számára tervezett karosszékét viszont Breuer Marcell Wassily-székének formavilága ihlette. Az Aalto által tervezett, Paimio-székként elhíresült karosszék  formáját két zárt hurkot alkotó nyír  laminált lemez adja,  melyek közt egy vékony, hajlított, szintén rétegelt lemez alkotja az ülő -ill. háttámla részt. A betegek ebben a karosszékben olyan ülőhelyzetet tudtak felvenni, mely megkönnyítette számukra a légzést. 

A hajíltott fából készült Paimio-szék népszerűségét mutatja, hogy a kuratív környezet mellett az otthonok világának egyik meghatározó designbútorává nőtte ki magát. 

7. kép: Az Aalto-házaspár által tervezett Paimio-kúraszékek a szanatórium pihenőcsarnokában

Vajon járvány idején is hallgatnak-e a múzsák? Miként hat a koronavírus a művészeti szcénára?

A koronavírus miatt hozott radikális, ám vitathatatlanul szükséges intézkedések alól nem mentesülhettek a kulturális intézmények sem. Európa többi országának példáját követve a hazai múzeumok, galériák, project room-ok is bezárni kényszerültek kapuikat a műkedvelő közönség előtt. A művészeti szcéna szereplőit komoly kihívások elé állította a jelenlegi járványügyi helyzet, ám az alkotók aggodalom helyett új kihívásként, új lehetőségként tekintenek a kialakult helyzetre. A vírus-és egzisztenciális fenyegetettség korszakát éljük, melyben rendkívül sokan gyógyírként fordulnak a művészetek felé, így a művészek célja, hogy ebben a  vészterhes időszakban is eljuttassák a művészetet a szomjazókhoz. 

a  Louvre üres csarnokai

A járvány terjedésével felértékelődtek a digitális tartalmak: az in real kiállítások helyett most online platformok, azaz  a virtuális múzeumi gyűjtemények, galériák, projektterek várják a látogatókat. A digitális tér lehetővé teszi, hogy minél szélesebb körben hozzáférjünk az alkotások szinte kimeríthetetlen tárházához, számos művészeti intézmény digitális archivumát, vagy kortárs alkotók videomunkáit böngészve. A Magyar Nemzeti Galéria honlapján keresztül például résztvehetünk egy virtuális múzeumtúrán a Változatok a realizmusra-Munkácsytól Mednyánszyig című kiállítás kapcsán. A bécsi MAK (Museum für Angewandte Kunst) is virtuális túrára invitál honlapján, akárcsak a párizsi Louvre vagy a firenzei Uffizi képtár.

Virtuális túrára invitál bennünket a bécsi Iparművészeti Múzeum (MAK) honlapján keresztül

A kortárs alkotók, s a kiállításszervezők kísérletet tettek arra, hogy a digitális technológiák alkalmazásával kibővítség a múzeumlátogatás élményét térben és időben, valamint ebben a digitális térben különféle motiváló eszközökkel tartsa fenn az online látogatók figyelmét. 

Az online műalkotások, műtárgyak értelmezését plusz adatokkal, információkkal igyekeznek elősegíteni a virtuális kiállítás-látogatások alkalmával.

A koronavírus a műkereskedelem terén is erőteljesen érezteti hatását: az elmúlt napokban ugyanis bezárták, illetve elhalasztották a legtöbb művészeti vásárt. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy volt még alkalmam részt venni a március 5-8 közt a Millenárison megrendezett Art&Antique Régiség és Kortárs Művészeti Kiállítás és Vásáron. 

A II. Art&Antique Régiség és Kortárs Művészeti Kiállítás és Vásár 

Az imént értesültem róla, hogy a Christie és Phillips   csütörtökön tartott sajtótájékoztatót arról, hogy a jelenlegi helyzetre való tekintettel valamennyi tavaszra tervezett árverését törli, s előreláthatólag egy későbbi, nyári időpontban rendezi meg azokat. 

A Távol-Keleten, így Knában is úgy vélekednek, hogy a nyár enyhülést hoz a koronavírus járvány tekintetében, így a május végére tervezett hongkongi árverések időpontját júniusra tolják el. 

A Sotheby’s egyelőre nem adott hírt tervezett változtatásokról, elnapolásokról, csupán annyi tájékoztatást tett közzé, hogy minden esemény előtt 30 nappal közli majd az adott esemény megtartására vagy elhalasztására vonatkozó információkat. A járványra reagálva azonban a  Hongkongba tervezett impresszionista árverése helyszínéül inkább Londont választotta. Ezt az eseményt várhatóan április közepén rendezik meg. 

A drámai helyzetben néhány megmosolyogtató kép is igyekszik illusztrálni a járvány művészetekre gyakorolt hatását, mégpedig úgy, hogy ismert képzőművészeti alkotások szereplőit karanténba száműzi a vászonról:

Botticcelli képe az üres kagylóhéjjal ....

Utolsó vacsora Jézus és a 12 tanítvány nélkül....

Széljegyzet egy Barcsay –féle tusrajz másolatához

Az egyik legnevesebb galéria és aukciósház oldalán bukkantam rá egy 1970-ben készült, Barcsaynak tulajdonított tusrajzra az aukciós tételek közt. A majdnem félmillió forintot érő grafika megragadta fantáziámat, így elhatároztam, hogy elkészítem pontos mását. Az alkotási folyamat során számos kérdés merült fel bennem  mű keletkezési körülményeit illetően, ám pontos választ e kérdésekre a Barcsay-életművek és műelemzések nem adtak.

 Az első gondolatom az volt, hogy szembetűnő hasonlóságok mutatkoznak a Danaidák alakjai és Picasso Avignoni kisasszonyainak nőalakjai közt. 

A Danaidák címet viselő tusrajzot 1970-ben, épp 70 éves korában készítette Barcsay, feltehetően egy monumentális mozaikterv egyik munkaverziójaként, a figuratív és nonfiguratív művészet határmezsgyéjének reprezentációjaként. A jellegzetesen magyar konstruktivizmus-geometrizmus megteremtőjének  munkamódszerére jellemző volt, hogy számos előzmény-műben, tanulmányrajzban fogalmazta meg a résztémákat. A vázlatos, konstruktivizmus felé hajló többalakos kompozícióval kapcsolatban felmerült bennem a  kérdés, hogy vajon mely  korabeli irányzatok elegye nyomán keletkezett? Beszélhetünk-e konstruktivizmusról, absztrakt művészetről Barcsay esetében?

Ha a konstruktivizmus nemzetközileg elfogadott definíciójából indulunk ki, látható, hogy Barcsay nem hasonlítható a nagy , nemzetközi konstruktivista forradalmárokhoz: Malevicshez, Moholyhoz, Mondrianhoz vagy épp Kassákhoz, akik a konstruktivista esztétika irányelveit lefektették.

Barcsay geometrizáló formanyelvét nem jellemzi  a szuprematista, végsőkig elvont  mértaniság, s a többi irányzattól való szándékos és teljes izoláció.

A zsánerkép műfajához sorolható sokalakos kompozíció átmenet a figurativitás és az absztrakció közt, akárcsak a nem sokkal korábban keletkezett Mozaikterv arany háttérrel. Mind a Danaidák, mind pedig a Mozaikterv arany háttérrel  a beszélgetést, összetartozást, heterogenitást hivatott hangsúlyozni.

A vélhetően egy monumentális mozaikterv vázlataként készült tusrajz közel egyidőben készült a Miskolci Központi Könyvtár Asszonyok címet viselő nagyméretű mozaikképével , illetve a lebontott újpesti uszoda számára készült hatalmas mozaikművel.

          Barcsay Asszonyok című monumentális mozaikja a Miskolci Központi Könyvtár épületében 

Barcsay mozaikja  az elbontott Újpesti Uszoda falán 

Bútorok az Art Nouveau és egzotikus futurizmus jegyében: Carlo Bugatti öröksége

A minap egy meglehetősen régi,  fekete-fehér  fotó került elém, melyen egy elegánsan öltözött, öntudatos, magabiztos pózba helyezkedő férfi áll egy robosztus, szokatlan formatervezésű, préselt vörösréztárcsákkal díszített szekrény előtt.

A férfi nem más, mint Carlo Bugatti, az egykori világhírű olasz  bútortervező és bútorgyáros dekoratőr, hangszergyáros, ékszerész és designer, aki páratlanul sokoldalú tevékenységével, az Art Nouveau és a keleti  kultúrák művészetéből táplálkozó, egyedi formatervezésű, szoborszerű bútoraival írta be nevét a designtörténelembe.

1.kép: Carlo Bugatti-tervezte karosszékek 1902-ből 

Bugatti szembeszállva a kor vezető művészeti áramlatával, egyedi tervezésű, pazaron díszített bútorain és lakberendezési tárgyain keresztül  újraértelmezte a bennünket körülvevő környezetet, a bútorművesség definícióját. Nyílt szándéka volt bútorai megalkotásakor, hogy azok egy összművészeti törekvés eredményeként éppúgy megfeleljenek az általa támasztott esztétikai követelményeknek, mint a funkcióra vonatkozó elvárásoknak. Bugatti székei valóságos szoborművek, éppúgy, mint az általa tervezett teás-és kávéskészletek, melyek fel-felbukkannak tehetős polgárok otthonaiban. 

2. kép: Néhány Bugatti-féle széktípus

A milánói születésű Carlo Bugatti olyan elismertségre, s ebből fakadóan olyan magabiztosságra tett szert életében, hogy  mikor az 1902-es torinói nemzetközi iparművészeti kiállítás alkalmával az olasz királynő őszinte elismerését fejezte ki a művész „móros” stílusú bútorainak láttán, Bugatti kioktatóan így vágott vissza: „Ön téved , Felség! Ezek a bútorok a saját stílusomban készültek!”

3.kép: az 1902-es  torinói nemzetközi iparművészeti kiállításon bemutatott Cobra-szék

Carlo Bugatti 1856-ban látta meg a  napvilágot Milánóban, mely ekkor a Lombard-Velencei Királyság része volt, majd 1861-től a Velencei Királyság területéhez tartozott. Édesapja, Giovanni Luigi Bugatti, belsőépítészként és dekoratőrként jelentős hatást gyakorolt fiára, aki hamarosan elhatározta, hogy apja nyomdokaiba lép. 

Tanulmányait a milánói Accademia di Belle Arti di Brera hallgatójaként kezdte meg, majd 1875-től a párizsi Académie des Beaux Arts-on folytatta. Eredetileg építészként végzett, ám nincs nyoma annak, hogy valaha részt vett volna építészeti pályamunkák tervezésében és kivitelezésében. 

4. kép: a milánói Accademia di Belle Arti di Brera

1880-ban kezdett bútortervezéssel és gyártással foglalkozni, miután a milánói Via Castelfiardo-ban létrehozta saját tervezőműhelyét, melyet 1904-ig, Párizsba költözéséig fenntartott.

Eklektikus, feltűnő, rendkívüli vonalvezetésű bútorai napjainkban is különösen drága darabok, így csak a legfelsőbb körökben s múzeumok falai közt találkozhatunk az olasz tervező zseni örökségével. 

Bugatti annak a művészeti áramlatnak a tagja volt, melynek tagjai a 19-20.század fordulóján útkeresésbe kezdtek, melynek célja egy olyan új irányvonal kidolgozása, mely egyszerre modern, formabontó, de nem célja gyökeresen szakítani a régmúlt korok művészetével. A régi korok tekintetében elsősorban a gótika művészete,  a távol-keleti , valamint az iszlám kultúra szolgált számukra inspirációként. 

5. kép: Bugatti bútorai az észak-afrikai, japán és közel-keleti művészet motívumait, formavilágát idézik fel

Az új korszak alkotói a gyáriparban előállított ipari termékek silány minősége ellen is fel kívántak lépni, s szorgalmazták a kézműipar visszavezetését a termelési folyamat részeként. A haladó gondolkodású alkotók, akik közül sokat a szecesszió nemzetközi irányzatainak megteremtői közt találunk, az iparosodás előtti idők, s a nyugati kultúrán kívül eső művészetekben vélték felfedezni a követendő irányt. Ez számukra egy tiszta, romlatlan forrásként szolgált, melyből alkotótevékenységük alkalmával számtalan alkalommal merítettek. 

Bugattira is rendkívüli hatást gyakorolt az iszlám, az észak-afrikai s a japán kultúra, erről árulkodik, hogy bútorai készítéséhez gyakorta használt pergament, állatbőrt, csontokat, kagylóhéjat és egzotikus faanyagot.

6.kép: sarokszék a Ráth György-villa gyűjteményéből

Bugatti alkotói tevékenységének legfőbb elsimerése minden bizonnyal az 1902-es torinói nemzetközi iparművészeti kiállításon elnyert fődíj volt, melyet „Csigaszoba” fantázianévre keresztelt belső enteriőrjéért vehetett át. A spirális vonal mentén kialakított bárbútorzatot csigafejek díszítik, s az enteriőr középpontjában egy asztal körül helyezték el négy Cobra-székét, mely egy óriáskígyó alakját idézik fel. 

7. kép: a torinói nemzetközi iparművészeti kiállítás Bugatti Snail-room enteriőrjével

Carlo Bugatti 1904-ben Párizsban telepedett le családjával együtt. Két fia hozzá hasonlóan fényes karriert futott be: nagyobbik fia, Rembrandt Bugatti szobrászmesterként vált ismertté, ám később öngyilkos lett. Kisebbik fia, Ettore Bugatti lett a luxusautómárka megalapítója, s ő igyekezett továbbvinni a formatervezői vonalat az egyes prototípusok, alkatrészek egyedi kialakítása által. Édesapja még életében részt vett a Bugatti automodellekre jellemző körte alakú hűtőrács formatervének kidolgozásában. 

Carlo Bugatti munkássága halálát követően átmenetileg feledésbe merült, ám az elmúlt évtized újra felfedezte a sokoldalú művész örökségét.  

Legendássá vált trónszéke feltűnik az Alien:Covenant c. filmben is, valamint több nagy múzeumban is találkozhatunk a fából készült  egzotikus bútordarabjaival. Itthon a Ráth György-villában őrzik két 1895 körül készült sarokszékét és női íróasztalát, melyek  1895-ben készültek, s egy városmajori villából kerültek a múzeum tulajdonába. 

8. kép: Az Alien:Covenant egyik jelenete, melyben feltűnik egy Bugatti-tervezte trónszék

Gyógyulás az osztrák szecesszió égisze alatt: a Purkersdorf Szanatórium, mint összművészeti törekvés megtestesülése

Josef Hoffmann neve hallatán ma mindannyiunknak az osztrák főváros és a szecesszió jut eszébe- utóbbihoz kapcsolódóan pedig  ikonikus iparművészeti alkotásait, bútorait és egy-egy impozáns épületét szoktuk emlegetni. 

Az osztrák építész és formatervező Bécs századfordulós időszakának talán legemblematikusabb alakjává vált sokrétű alkotói és szervezői munkásságának köszönhetően. A Gesamtkunstwerk fogalmának és módszerének egyik úttörője volt, úgy tartotta, hogy annál értékesebb egy iparművészeti tárgy, vagy épület, minél több művészeti ágat képes ötvözni, így azok egy összművészeti törekvés jegyében kerülnek megtervezésre és kialakításra.

 1.kép: Az összművészeti törekvés (Gesamtkunstwerk) megtestesülése a Purkersdorf Szanatórium belsejében

Ennek méltó példájaként épült fel az Alsó-ausztriai Purkersdorf Szanatórium, mely mind építészete, mind belső térképzése, mind  pedig bútorzata tekintetében az osztrák  szecesszió s a Wiener Werkstätte jegyeit viseli magán. A bécsi Kunstgewerbeschule egykori diákjai,majd professzorai,  Josef Hoffmann és Koloman Moser 1903-ban hozták létre a Wiener Werkstätte kézműves műhelyeit. Az itt tervezett és készített termékekkel a nép ízlését kívánták formálni: geometrikus, egyenes vonalú iparművészeti termékeikkel hadat üzentek a francia, belga és német szecesszió túlbúrjázó esztétikájának.

Az alig 10 ezer lakost számláló Alsó-ausztriai kisvárosban ma is álló szanatórium épületét 1903-1904 közt építette Josef Hoffmann  egy gyártulajdonos, Victor Zuckerkandl megrendelésére. Zuckerkandl a Sziléziai Vasművek igazgatójaként vásárolta meg 1903-ban a Bécskörnyéki járás határán álló telket befektetési céllal: az volt a terve, hogy egy szanatóriumot, egy gyógyfürdőt s egy kúraparkot létesít a területen. Ezen a  területen már a 19.században is működött egy Laura-gyógyforrás nevű termálvíznyerőhely, s egy szanatórium, melyet egy híres bécsi orvos, Anton Loew alapított, s falai közt megfordult Gustav Mahler, Koloman Moser, Egon Friedel valamint Ludwig Wittgenstein  filozófus is. (Anton Loew lányáról, Gertrudról Gustav Klimt festett egy híres portrét, mely 18 millió fontért került eladásra a Sotheby’s egyik árverése alkalmával. )

A Josef Hoffmann által 1903-ban tervezett szanatórium szolgáltatási profiljának tekintetében sokkal inkább megfelelt a gyógyfürdő funkciónak, semmint egy kórházénak. A gyógyintézmény az alábbi szolgáltatásokat kínálta a gyógyulni vágyóknak: reumatológia és fizioterápia, gyógymasszázs, ásványi fürdők.

2.kép: a Purkersdorf Szanatórium mai állapotában

Emellett igen magas színvonalon folyt a különböző elmebetegségek, valamint a kor új betegségeinek, a konverziós zavarnak, azaz a hisztériának és az idegességnek a kezelése.

A történelmi jelentőségű intézmény a századforduló belle epoque-jának egyik kulturális fellegváraként is funkcionált, gyakran találkoztak s mulatták idejüket itt a kor kultúrájának legjelentősebb formálói.

A Purkersdorf Szanatórium épülete magán hordozza a harmónia jegyeit, mind a külső, mind pedig a  belső kialakítás tekintetében, éppúgy, mint az egy évvel később készült brüsszeli Stoclet-ház, melyet mindmáig Hoffmann fő műveként tartunk számon. Eredeti homlokzati kiképzésének egyszerűsége okán már-már modernistának is tekinthető, azonban megjelennek rajta, s benne  a szecesszió egyértelmű jelei. A szanatórium egy olyan összművészeti törekvés végeredményeként született, melynek keretében az építész együtt dolgozott a Wiener Werkstätte több jeles képviselőjével: építészekkel, grafikusokkal, iparművészekkel és iparosokkal.

3.kép: a Wiener Werkstätte szellemiségét viselő Purkersdorf-garnitúra Josef Hoffman tervei alapján

Miként a Stoclet-házat, úgy a közvetlen előzményként szolgáló Purkersdorf Szanatóriumot is egységes egészként tervezte meg Hoffmann, a kerttel és a bútorokkal együtt.

A szanatórium épületében az ott töltött idő hasznos eltöltése végett kialakításra került egy könyvtárszoba, egy billiárd-és zeneszalon, egy kártyázószalon, valamint ping-pong szalon.

1926-ban egy fiatal osztrák építész, Leopold Bauer Hoffmann akarata ellenére megtoldotta az épületet egy szinttel, amitől az elvesztette harmonikus, egységes arculatát.

4.kép: a szanatórium épülete régen a Leopold Bauer-féle emeleti toldással 

Victor Zuckerkandl 1927-ben bekövetkezett halálával a szanatórium s a birtok unokatestvéreire szállt. 1930-ban egyik veje vette át  a szanatórium üzemeltetését, vajmi kevés sikerrel. Ezt követően Zuckerkandl özvegye tett egy kísérletet a haldokló intézmény feltámasztására, eredménytelenül.

1938-ban a nemzetiszocializmus térnyerésével bekövetkezett az Anschluss, azaz Ausztria Harmadik Birodalomhoz való csatolása, s ezzel Ausztria megszűnt független államként létezni egészen 1945 áprilisáig.

A 2.világháború végéhez közeledve katonai kórházként (lazarett) funkcionált, majd  1945-ben a szovjet megszállók foglalták el.

5.kép: a szanatórium belső körfolyosója

1952-ben a  protestáns egyház kapta meg az épület tulajdonjogát, melyet kórházzá alakított át, s egy része idősek otthonaként üzemelt.  A régi pavilonokat újra kellett építeni, olyan súlyosan megrongálódtak a háborús évtizedek alatt.

1975-ben az intézmény elvesztette funkcióját, s bezártásra került. A használaton kívüli épületkomplexum és a hozzá tartozó jókora park gyorsan pusztulásnak indult.

1995-ben, 20 év elteltével a műemléki védettség alatt álló épület megmentéséről döntöttek, melynek értelmében megkezdték a  homlokzat helyreállítását, melynek egyik legfőbb lépése volt a Leopold Bauer által emelt felső emelet visszabontása, az eredeti homlokzat visszaállítása volt.

6.kép: a homlokzat részlete mai állapotában

A belső tér helyreállítására is hamarosan sor került, s az egykori szanatórium épülete ezt követően számos kulturális rendezvénynek adott otthont. 1996 és 2001 közt itt forgatták az Alma Mahler-Werfel  életét feldolgozó osztrák filmdrámát (Alma-a show biz ans Ende).

Az épület teljes helyreállítási munkálatai 2003-ra fejeződtek be, napjainkban idősek otthonaként működik a Josef Hoffmann és a bécsi szecesszió emlékét örző pazar épület.

 7.kép: az egykori szanatórium fogadócsarnoka Josef Hoffmann Purkersdorf-bútorkollekciójával

8.kép: Purkersdorf-szék

9.kép: a mai idősek otthona étkezőjének részlete Josef Hoffmann székeivel