Tuberkulózis és formatervezés 2. rész: Alvar Aalto és "zajtalan mosdókagyló" a Paimio szanatórium berendezéséből

 

 1.kép: az Alvar és Aino Aalto által tervezett “zajtalan mosdókagyló”
a Paimio szanatórium berendezéséből

 Épp a napokban tettem egy villámlátogatást a Christie’s  aukciósház oldalán, ahol egy számomra rendkívül különleges, ám funkciójából eredően egy meghökkentő tételbe botlottam.  Az aukciósház ugyanis Alvar Aalto finn építésznek a  finnországi Paimio szanatórium számára tervezett  “zajtalan mosdókagylóját” s a hozzá tartozó kúp formájú, üvegből készült  köpőcsészéjét bocsájtotta árverésre. A szokatlan aukciós tárgy valójában a 20. század egyetemes designtörténetének egyik páratlan, funkcionalista  darabja.

 

“Noiseless wash basin. No noises, no water splashes, when washing your hand in running water, because the basin-chine is in position of 45 degrees.“ (“Zajtalan mosdókagyló. Nincsenek zajok, vízfröccsenés, miközben mossa kezeit a folyó víz alatt, a mosdókagyló 45 fokos dőlésszögéből adódóan. “  

Ez a reklámszöveg olvasható az Alvar Aalto Foundation egy 1932-es, különleges kialakítású mosdókagylót hirdető plakátján. A Paimio-projekt részeként készült különleges formatervezésű mosdókagyló kialakításában igazodik Aalto mély empátián s ergonomikus megközelítésen  alapuló designszemléletéhez, valamint a kortárs orvosi nézetekhez, melyek szerint a kórházépületeknek  és azok berendezésének minden tekintetben a gyógyítást és a gyógyulást kell szolgálniuk. 

2. kép: A zajtalan mosdókagylót és a zajtalan kézmosás mechanizmusát bemutató plakát az Alvar Aalto Foundation tulajdonából (1932)

Aalto különös gondot fordított  a Paimio tüdőszanatórium fekvőbetegei pszichológiai szükségleteinek kielégítésére, valamint a gyógyulást elősegítő  körülmények (csendes, napfényes terek, kúrateraszok,  a betegek egyéni szükségleteihez igazodó berendezések, használati tárgyak  kialakítása) megteremtésére. Mélységes empátiájáról s széles látóköréből eredő  tervezői attitűdjéről árulkodnak a szanatórium berendezési tárgyai, így a korábbi bejegyzésben tárgyalt Paimio-kúraszék (lásd: Tuberkulózis és formatervezés 1. rész : Alvar Aalto és a Paimio-kúraszék), a nyugalmat adó világítótestek, de maga a szanatórium sajátos színsémája is egyfajta gyógyító eszközként funkcionál. A zajtalan mosdókagyló prototípusa, melyet 1931-32 közt tervezett meg feleségével, Aino Aalto-val közösen, sajátos dőlésszögéből adódóan lehetővé tette a hangtalan vízhasználatot,  így  a kétszemélyes kórtermek lakói elkerülhették, hogy a kéz-vagy fogmosás alkalmával  megzavarják pihenni vágyó szobatársukat. Mindegyik kórterembe 2 mosdókagyló volt felszerelve, melyekhez egy falra erősített,  kúpformájú, üvegből készült köpőcsésze tartozott. 

3.kép: A Paimio szanatórium egyik betegszobájának részlete: 

a zajtalan használatot biztosító mosdókagylók közé egy üvegből készült , kúp formájú köpőcsészét erősítettek fel

Tuberkulózis és formatervezés 1. rész: Alvar Aalto és a Paimio-kúraszék

 

1.kép: az Alvaar és Aino Aalto által tervezett Paimio "41"-szék 
1931-32

A 20. század elején a modernista építészettel összhangban újfajta típusbútorok születtek a Bauhaus s a funkcionalista esztétika jegyében, melyeknek  tervezői közt megtaláljuk Breuer Marcelt, Le Corbusiert,  Mies van der Rohe-t, illetve a finn modern építészet egyik vezéralakját, Alvar Aalto-t.  

A modern lakóépületek lakói számára, a szabad levegőn való komfortos pihenés céljára számos fekvő - illetve ülőalkalmatosság készült, melyeket neves európai bútorgyártó vállalatok-köztük a Gebrüder Thonet és a  Jacob & Josef Kohn - elérhető áron kínáltak a széles néprétegeknek. 

2.kép: A davosi Berghotel Schatzalp szanatórium betegei 
hajlított fából készült pihenőszékükön a fekvőkúra idején

A 18-19. században divatos pihenőszékek,  szófák,  chaise-longues - ok (ejtsd: tʃeɪsˈlaʊndʒ)  kialakításukat tekintve az antik  görög, etruszk, római forma-és stílusvilágot követték, ám a 20. században a bútortervezésben már sokkal nagyobb szerep jutott az egyéni szükségletekhez igazodó ergonomikus megközelítésmódnak,  s a funkcionalista esztétikának. 

Az olcsón előállítható, eleinte hajlított bükkfából készült pihenőszékek hamar kiterjedt felvevőpiacra leltek, s nem volt szokatlan kuratív célú alkalmazásuk sem. A tbc-szanatóriumok számára  mind bel-, mind pedig kültéri használatra készültek ilyen állítható hát-kar-és lábtámlás pihenőalkalmatosságok, melyek a napfényen, szabad levegőn való tartózkodásra épülő fekvőkúrákhoz biztosítottak megfelelő kényelmet. Ezek a “kúraszékek”, melyekről Thomas Mann Varázshegy című regényében is olvashatunk, kialakításukban a betegek antropometriai követelményeihez, azaz testméretükhöz és mozgástartományukhoz igazodtak, valamint segítették a könnyed légzést. Ezen kívül nagyon fontos szempont volt előállításuk során, hogy alaposan tisztíthatóak és fertőtleníthetőek legyenek. 

A 20. század első felében azonban Breuer Marcel, Le Corbusier, Mies van der Rohe és Alvar Aalto ekonomikus és formalista szempontok mentén újragondolták a pihenőszék fogalmát, mely egyre szélesebb körben vált elterjedtté. 1929 és 1933 közt Alvar Aalto saját tervezésű, funkcionalista fekvőszéket tervezett a finnországi Paimio szanatórium tüdőbetegei számára, melyhez behatóan tanulmányozta a tuberkulózisos betegek sajátos igényeit.

3.kép: Le Cobusier "LC4" pihenőszéke
1928

 

4. kép: Ludwig Mies van der Rohe "MR Chaise Lounge" pihenőszéke

1931

Az Aalto által megálmodott székítpus egy olyan kúraszék volt, melyet beltéri használatra, a szanatóriumban kialakított közösségi kúracsarnokokba szánt. Finnországban ugyanis a szélsőséges éghajlati sajátosságok miatt az emberek, így a tüdőbetegek is kevesebb időt töltöttek a szabad levegőn a fekvőkúrák alkalmával , mint az enyhébb éghajlatú országokban. Mivel a beltéri fekvőkúra időtartama átlagosan 2 órát vett igénybe, így Aalto nem érezte szükségszerűnek, hogy lábtámasszal lássa el pihenőszékét.

Mivel Aalto tudatában volt annak, hogy a tuberkulózis egyik tünete a periodikusan jelentkező izzadás, a szék háttámlájának 110 fokos dőlésszöge megkönnyítette a tüdőbetegek légzését, s  a háttámla felső részén lévő nyaki ív lehetővé tette, hogy szellőzni tudjon a beteg nyaka. A kartámasz íves szerkezete stabil fogást biztosított a legyengült betegek számára, megkönnyítve a székből való felkelést. 

Bár Aalto nem volt tagja a dessaui Bauhaus-iskolának, mégis szoros baráti és munkatársi viszonyt ápolt az iskola tanáraival, köztük a pécsi születési Breuer Marcellel, illetve Moholy-Nagy Lászlóval, akiknek széleskörű alkotótevékenysége rendkívüli hatást gyakorolt a finn építész-és formatervezőre. Aalto maga is jelentős hatással volt pályatársaira, melyet mi sem bizonyít jobban, mint hogy  Breuer Marcell, aki 1925 és 1928 közt a dessaui Bauhaus-iskola bútorműhelyét vezette, az Isokon számára tervezett “Long chair” pihenőfotelét Aaalto rétegelt lemezekből álló bútorai ihlették. 

                                             5.kép:  Breuer Marcel "Wassily" csővázas széke
                                                                                           1925

                    6. kép: Breuer Marcel "Isokon Lounge (Long) Chair"                              hajlított  nyírfalemezekből készült széke

                                                                       1936

Alvar Aalto-nak a Paimio szanatórium számára tervezett karosszékét viszont Breuer Marcell Wassily-székének formavilága ihlette. Az Aalto által tervezett, Paimio-székként elhíresült karosszék  formáját két zárt hurkot alkotó nyír  laminált lemez adja,  melyek közt egy vékony, hajlított, szintén rétegelt lemez alkotja az ülő -ill. háttámla részt. A betegek ebben a karosszékben olyan ülőhelyzetet tudtak felvenni, mely megkönnyítette számukra a légzést. 

A hajíltott fából készült Paimio-szék népszerűségét mutatja, hogy a kuratív környezet mellett az otthonok világának egyik meghatározó designbútorává nőtte ki magát. 

7. kép: Az Aalto-házaspár által tervezett Paimio-kúraszékek a szanatórium pihenőcsarnokában