2022. július 10., vasárnap

Egy klasszikus "kotyogós" az építészet, a design és Itália szerelmeseinek: Aldo Rossi "La Cupola" hagyományőrző kávéfőzője

 








1. kép: egy saját "La Cupola" 1988-ból ...


Egy aukciós oldalon keresztül jutottam hozzá Aldo Rossi milánói "posztmodern"  építész (1931-1997) által tervezett ikonikus kis kotyogós kávéfőzőhöz, mely formaképzésében és funkciójában Olaszország történelmét és hagyományvilágát sűríti magába. Használói számára felidézi  az olasz kávéfogyasztás több évszázados hagyományát s az itáliai  templomok sajátos formavilágát. Reneszánsz kori templomtornyokat s kupolákat formáló fedeleit létező épületek ihlették: az általa tervezett velencei úszó színház, a Teatro del Mondo csúcsos toronysisakja s a XVI-XVII.  századi  novarai  Basilica San Gaudenzio kupolája köszön vissza a kávéfőzők formaterveiben. 

"...It's possible there are better things than coffee; however  we love it for itself, for its history, its tradition. It's a habit."      (Aldo Rossi) 




2.kép: Aldo Rossi építész



A "La Cupola" névre keresztelt alumínium prekolátor egy 1979-es pályázata kapcsán született: Alessandro Mendini az újonnan megalapított Officina Alessi-val karöltve egy olyan pályázatot hirdetett meg, melynek keretein belül világhírű építészeket kértek fel egy teás-és kávéskészlet meegtervezésére. A projekt a  " Tea & Cofee Piazza" elnevezést kapta. A pályázat egyik résztvevője az ekkora már világhírnévre szert tett  Aldo Rossi volt, aki egy sorozat részeként két, olasz templomok ihlette kotyogós tervét is benyújtotta elbírálásra.  

Az egyik pályamű a "La Conica" nevet viselő, csúcsos toronysisakot formáló fedelű kotyogós  terve volt, mely a "La Cupola" típus közvetlen elődjeként készült az építész tervezőasztalán. Ez a fedélforma később visszaköszön a velencei úszó színházának, a Teatro el Mondo tornyának esetében. 

A "La Conica" geometrikus formák találkozásának eredménye: henger formájú test, háromszög formájú fedél, rajta egy gömb kapott helyet. Ergonomikus kialakítású nyele segíti a könnyebb fogást. 




3.kép: a "La Conica"  kávéfőző terve 1979-ből 






4.kép: a "La Conica" 






5.kép: a velencei Teatro del Mondo csúcsos toronysisakja




A "La  Conica"  evolúciójaként született meg a "La Cupola" kotyogós kávéfőző terve, mely szintén mértani testek találkozásából épül fel: itt is henger alakú a test, a fedél kúp formája egy templomkupolát formáz meg, tetején egy gömbbel. Közvetlen építészeti előképe az észak -olaszországi Piemont tartományban található novarai Basilica di  San Gaudenzio , mely a XVI-XVII. században épült, kupoláját azonban csak 1881-ben fejezték be. 
 



6.kép: a "la Cupola" kávéfőző terve




7.kép: a novarai Basilica San Gaudenzio kupolája











2022. február 11., péntek

Egy ikonikus fényforrás a weimari Bauhaus iskola korszakából: Wilhelm Wagenfeld "WG24" asztali lámpája és designtörténeti jelentősége

A napokban egy újabb lakberendezési tárggyal bővült szerény kis Bauhaus-korszakot idéző műtárgygyűjteményem - ezúttal egy csodás, Wilhelm Wagenfeld tervei alapján gyártott  “WG24” típusú Bauhaus asztali lámpa hiteles másolatának boldog tulajdonosa lettem. Az ikonikus fényforrást napjainkban is  az eredeti előírásoknak megfelelő méretben és anyagból készítik.





Ez a csodás, meghitt fényt adó lámpa a Bauhaus filozófiáját s a Tecnolumen Bauhaus iránti elkötelezettségét  egyaránt szemlélteti. 

Anyaga:

  • világos smaragdszínű üveg talapzat,
  • átlátszó üvegcsőből készült törzs nikkelezett fémrészekkel
  • opál borítású üvegbúra. 




Wilhelm Wagenfeld alig 24 éves korában nyert felvételt a weimari  Staatliches Bauhausba.  Itt tervezte meg a későbbi “WG24”  típusnevet viselő lámpamodellt egy Moholy-Nagy Lászlótól kapott feladat alapján.

Miként fogalmazott: “  Az ipar minden igyekezete, hogy emelje a fémeszközök iparművészeti színvonalát, ez idáig mit sem  változtatott azon a  tényen, hogy a fémáruk túlnyomó többségükben a kézi munka utánzásai. A fémáruk kézi előállítását az idők folyamán felváltotta a gépi termelés.  Egy szükségképpen oda vezetett, hogy más személy végezte a rajzi előkészítést és más a további kivitelezést.  Nem lenne helyes, ha ebben látnánk a hanyatlás okát, s ezért a kisüzemet propagálnánk. Bizonyos, hogy ilyen módon a legcsekélyebb mértékben sem lehet javítani a  termékek színvonalát. A hiba sokkal inkább abban keresendő, hogy a szétválasztást nem hajtották végre következetesen. "









"Bár az egyéni teljesítmény feloldódik az üzem összmunkájában, vagy az eredménynek kollektív jellegűnek kell lennie, továbbra is azon fáradoznak, hogy  a termék egyéni jellegzetességeket viseljen magán.  E törekvés persze saját képtelensége okán meghiúsul, mert a gazdasági háttér többé nem teremt ehhez alapot. Azt is meg kell gondolni, hogy  a”fej” és a “kéz” kettéválása párhuzamosan végbement a technikai iparágakban is, azzal a  különbséggel, hogy ezek az iparágak mindenkitől megkövetelték az egész munkaterület  alapos ismeretét. 

A fémárugyárakban a rajzoló mindez idáig ugyancsak el van szigetelve a gyártási folyamattól. 

Az iparág további fejlődésének  mégis a műszaki iparágakban tapasztalható megoldásokhoz kell vezetnie.  A fémeszközök előállítása során a rajzolóktól s az üzemek művészeti vezetőitől egyaránt meg kell követelni minden munka mérnöki kivitelezését,  ami viszont a munkaterület átfogó ismeretét teszi szükségessé. "


Wagenfeld termékei tehát ipari termékek,  s ennek megfelelő dizájnnal is rendelkeznek. A Bauhaus iskola műhelyeiben valójában kézi megmunkálással készültek a tanoncok által megalkotott termékek. 





Wilhelm Wagenfeld  a modern terméktervezés egyik úttörő személyisége a német deesigntörténelemben. Ő volt a weimari Bauhaus iskola egyetlen diákja, aki sikeres pályát futott be a nagyiparban. A funkcionalista esztétika jegyében tervezett termékeivel az kívánta elérni, hogy  minden állampolgár hozzáférjen a kifinomult, modern, megfizethető iparcikkekhez.


Wagenfeld 1900. április 15-én  látta meg a napvilágot Brémában. Mindössze 14 éves volt, mikor a brémai ezüstárugyárban ipari műszaki rajzolónak kezdett tanulni, majd 16 éves korában beiratkozott a Brémai Iparművészeti Iskolába (Kunstgewerbeschule), ahol 1916-19 közt folytatott tanulmányokat. 

1923-25 közt a weimari Bauhaus iskolában tanult. Harmadéves korában Moholy-Nagy Lászlónál végzett előkészítő tanfolyamot, majd a Bauhaus fémműhelyében képezte magát. Ez idő alatt több jelentős típustervet is készített, többek közt az ikonikus “WG24” asztali lámpa modelljét 1924-ben. 

Amikor 1925-ben  a weimari Bauhaus iskola bezárt, Wagenfeld nem folytatta ottani tanulmányait az iskola Dessau-beli újranyitását követően. Weimarban maradt, s miután letette ezüstműves vizsgáját, a Deutsche Werkbund tagja lett, mely egy 1907-ben alapított, nagy jelentőségű művészeti szövetségként működött; célkitűzése a korszerű kézműipar megteremtése s az ipari termelés színvonalának emelése volt.

1926. április 1-től tanársegédi állást kapott  a Weimari Állami Iparművészeti és  Építészeti Akadémia (Staatliche  Hochschule  für Handwerk und Baukunst Weimar) fémműhelyében, majd  1928. április 1-től tanszékvezetői megbízást nyert ugyanitt.

Az iskola 1930. április 1-én  a nemzetiszocialista hatalomátvétel okán  bezárni kényszerült kapuit, ám Wagenfeld a többi oktatóval együtt megkapta az iskola keretei közt készített tervei szabadalmaztatási és gyártási jogát.


Ettől kezdve szabadúszóként tevékenykedett, megbízásokat teljesítve a  Thüringiai Gazdasági Minisztérium részére. 1931-ben a Berlin-Schoenebergi Állami Művészeti Akadémián tanított, majd 1935-47 közt a Weisswasserben működő Egyesült Lausitzer Üvegművek művészeti vezetőjévé nevezték ki.





Munkássága elismeréseként  1937-ben díjat nyert a Művészet és Technológia a Modern Életben  Nemzetközi Kiállításon, valamint 1940-ben a VII. Milánói Triennálén. 


Wagenfeld nem volt hajlandó belépni a náci pártba, ezért mint politikai kártevőt, a keleti frontra  küldték a  repülő alakulathoz. 1945-ben elfogták, s egy orosz hadifogolytáborban tartózkodott 1945 szeptemberéig. Ezután visszatérhetett Németországba.


Wagenfeld termékfilozófiája értelmében a mindennapok során használt háztartási cikkeknek elég olcsónak kell lenniük a munkásosztály tagjai számára, s elég jónak a gazdagok igényeinek megfelelően. 


A Kunsthalle Bremen  épületétől rövid sétára  található a Wilhelm Wagenfeld Ház, melyet  a brémai születésű Bauhaus-tervező emlékezetének és munkásságának szenteltek. A neoklasszicista épület 1828-ban börtönnek épült, majd a Gestapo vette birtokba kihallgatások céljára,  s egészen 1990-ig menedékkérők zsúfolt szálláshelyeként szolgált. 

A Wagenfeld Házban található a Design Center, mely szimpóziumoknak ad otthont, illetve reprezentációs lehetőséget biztosít fiatal tervezők részére. 

Brémában  működik napjainkban a Wilhelm Wagenfeld nevét viselő tervezőiskola is. 


2021. október 6., szerda

Tuberkulózis és formatervezés 2. rész: Alvar Aalto és "zajtalan mosdókagyló" a Paimio szanatórium berendezéséből

 


 1.kép: az Alvar és Aino Aalto által tervezett “zajtalan mosdókagyló”
a Paimio szanatórium berendezéséből




 Épp a napokban tettem egy villámlátogatást a Christie’s  aukciósház oldalán, ahol egy számomra rendkívül különleges, ám funkciójából eredően egy meghökkentő tételbe botlottam.  Az aukciósház ugyanis Alvar Aalto finn építésznek a  finnországi Paimio szanatórium számára tervezett  “zajtalan mosdókagylóját” s a hozzá tartozó kúp formájú, üvegből készült  köpőcsészéjét bocsájtotta árverésre. A szokatlan aukciós tárgy valójában a 20. század egyetemes designtörténetének egyik páratlan, funkcionalista  darabja.

 

“Noiseless wash basin. No noises, no water splashes, when washing your hand in running water, because the basin-chine is in position of 45 degrees.“ (“Zajtalan mosdókagyló. Nincsenek zajok, vízfröccsenés, miközben mossa kezeit a folyó víz alatt, a mosdókagyló 45 fokos dőlésszögéből adódóan. “  

Ez a reklámszöveg olvasható az Alvar Aalto Foundation egy 1932-es, különleges kialakítású mosdókagylót hirdető plakátján. A Paimio-projekt részeként készült különleges formatervezésű mosdókagyló kialakításában igazodik Aalto mély empátián s ergonomikus megközelítésen  alapuló designszemléletéhez, valamint a kortárs orvosi nézetekhez, melyek szerint a kórházépületeknek  és azok berendezésének minden tekintetben a gyógyítást és a gyógyulást kell szolgálniuk. 





2. kép: A zajtalan mosdókagylót és a zajtalan kézmosás mechanizmusát bemutató plakát az Alvar Aalto Foundation tulajdonából (1932)




Aalto különös gondot fordított  a Paimio tüdőszanatórium fekvőbetegei pszichológiai szükségleteinek kielégítésére, valamint a gyógyulást elősegítő  körülmények (csendes, napfényes terek, kúrateraszok,  a betegek egyéni szükségleteihez igazodó berendezések, használati tárgyak  kialakítása) megteremtésére. Mélységes empátiájáról s széles látóköréből eredő  tervezői attitűdjéről árulkodnak a szanatórium berendezési tárgyai, így a korábbi bejegyzésben tárgyalt Paimio-kúraszék (lásd: Tuberkulózis és formatervezés 1. rész : Alvar Aalto és a Paimio-kúraszék), a nyugalmat adó világítótestek, de maga a szanatórium sajátos színsémája is egyfajta gyógyító eszközként funkcionál. A zajtalan mosdókagyló prototípusa, melyet 1931-32 közt tervezett meg feleségével, Aino Aalto-val közösen, sajátos dőlésszögéből adódóan lehetővé tette a hangtalan vízhasználatot,  így  a kétszemélyes kórtermek lakói elkerülhették, hogy a kéz-vagy fogmosás alkalmával  megzavarják pihenni vágyó szobatársukat. Mindegyik kórterembe 2 mosdókagyló volt felszerelve, melyekhez egy falra erősített,  kúpformájú, üvegből készült köpőcsésze tartozott. 






3.kép: A Paimio szanatórium egyik betegszobájának részlete: 

a zajtalan használatot biztosító mosdókagylók közé egy üvegből készült , kúp formájú köpőcsészét erősítettek fel




2021. szeptember 21., kedd

Tuberkulózis és formatervezés 1. rész: Alvar Aalto és a Paimio-kúraszék

 




1.kép: az Alvaar és Aino Aalto által tervezett Paimio "41"-szék 
1931-32


A 20. század elején a modernista építészettel összhangban újfajta típusbútorok születtek a Bauhaus s a funkcionalista esztétika jegyében, melyeknek  tervezői közt megtaláljuk Breuer Marcelt, Le Corbusiert,  Mies van der Rohe-t, illetve a finn modern építészet egyik vezéralakját, Alvar Aalto-t.  

A modern lakóépületek lakói számára, a szabad levegőn való komfortos pihenés céljára számos fekvő - illetve ülőalkalmatosság készült, melyeket neves európai bútorgyártó vállalatok-köztük a Gebrüder Thonet és a  Jacob & Josef Kohn - elérhető áron kínáltak a széles néprétegeknek. 







2.kép: A davosi Berghotel Schatzalp szanatórium betegei 
hajlított fából készült pihenőszékükön a fekvőkúra idején



A 18-19. században divatos pihenőszékek,  szófák,  chaise-longues - ok (ejtsd: tʃeɪsˈlaʊndʒ)  kialakításukat tekintve az antik  görög, etruszk, római forma-és stílusvilágot követték, ám a 20. században a bútortervezésben már sokkal nagyobb szerep jutott az egyéni szükségletekhez igazodó ergonomikus megközelítésmódnak,  s a funkcionalista esztétikának. 

Az olcsón előállítható, eleinte hajlított bükkfából készült pihenőszékek hamar kiterjedt felvevőpiacra leltek, s nem volt szokatlan kuratív célú alkalmazásuk sem. A tbc-szanatóriumok számára  mind bel-, mind pedig kültéri használatra készültek ilyen állítható hát-kar-és lábtámlás pihenőalkalmatosságok, melyek a napfényen, szabad levegőn való tartózkodásra épülő fekvőkúrákhoz biztosítottak megfelelő kényelmet. Ezek a “kúraszékek”, melyekről Thomas Mann Varázshegy című regényében is olvashatunk, kialakításukban a betegek antropometriai követelményeihez, azaz testméretükhöz és mozgástartományukhoz igazodtak, valamint segítették a könnyed légzést. Ezen kívül nagyon fontos szempont volt előállításuk során, hogy alaposan tisztíthatóak és fertőtleníthetőek legyenek. 



A 20. század első felében azonban Breuer Marcel, Le Corbusier, Mies van der Rohe és Alvar Aalto ekonomikus és formalista szempontok mentén újragondolták a pihenőszék fogalmát, mely egyre szélesebb körben vált elterjedtté. 1929 és 1933 közt Alvar Aalto saját tervezésű, funkcionalista fekvőszéket tervezett a finnországi Paimio szanatórium tüdőbetegei számára, melyhez behatóan tanulmányozta a tuberkulózisos betegek sajátos igényeit.


3.kép: Le Cobusier "LC4" pihenőszéke
1928





 

4. kép: Ludwig Mies van der Rohe "MR Chaise Lounge" pihenőszéke
1931


Az Aalto által megálmodott székítpus egy olyan kúraszék volt, melyet beltéri használatra, a szanatóriumban kialakított közösségi kúracsarnokokba szánt. Finnországban ugyanis a szélsőséges éghajlati sajátosságok miatt az emberek, így a tüdőbetegek is kevesebb időt töltöttek a szabad levegőn a fekvőkúrák alkalmával , mint az enyhébb éghajlatú országokban. Mivel a beltéri fekvőkúra időtartama átlagosan 2 órát vett igénybe, így Aalto nem érezte szükségszerűnek, hogy lábtámasszal lássa el pihenőszékét.

Mivel Aalto tudatában volt annak, hogy a tuberkulózis egyik tünete a periodikusan jelentkező izzadás, a szék háttámlájának 110 fokos dőlésszöge megkönnyítette a tüdőbetegek légzését, s  a háttámla felső részén lévő nyaki ív lehetővé tette, hogy szellőzni tudjon a beteg nyaka. A kartámasz íves szerkezete stabil fogást biztosított a legyengült betegek számára, megkönnyítve a székből való felkelést. 

Bár Aalto nem volt tagja a dessaui Bauhaus-iskolának, mégis szoros baráti és munkatársi viszonyt ápolt az iskola tanáraival, köztük a pécsi születési Breuer Marcellel, illetve Moholy-Nagy Lászlóval, akiknek széleskörű alkotótevékenysége rendkívüli hatást gyakorolt a finn építész-és formatervezőre. Aalto maga is jelentős hatással volt pályatársaira, melyet mi sem bizonyít jobban, mint hogy  Breuer Marcell, aki 1925 és 1928 közt a dessaui Bauhaus-iskola bútorműhelyét vezette, az Isokon számára tervezett “Long chair” pihenőfotelét Aaalto rétegelt lemezekből álló bútorai ihlették. 







                                             5.kép:  Breuer Marcel "Wassily" csővázas széke
                                                                                           1925




                    6. kép: Breuer Marcel "Isokon Lounge (Long) Chair"                              hajlított  nyírfalemezekből készült széke

                                                                       1936



Alvar Aalto-nak a Paimio szanatórium számára tervezett karosszékét viszont Breuer Marcell Wassily-székének formavilága ihlette. Az Aalto által tervezett, Paimio-székként elhíresült karosszék  formáját két zárt hurkot alkotó nyír  laminált lemez adja,  melyek közt egy vékony, hajlított, szintén rétegelt lemez alkotja az ülő -ill. háttámla részt. A betegek ebben a karosszékben olyan ülőhelyzetet tudtak felvenni, mely megkönnyítette számukra a légzést. 


A hajíltott fából készült Paimio-szék népszerűségét mutatja, hogy a kuratív környezet mellett az otthonok világának egyik meghatározó designbútorává nőtte ki magát. 




7. kép: Az Aalto-házaspár által tervezett Paimio-kúraszékek a szanatórium pihenőcsarnokában











2020. március 22., vasárnap

Vajon járvány idején is hallgatnak-e a múzsák? Miként hat a koronavírus a művészeti szcénára?






A koronavírus miatt hozott radikális, ám vitathatatlanul szükséges intézkedések alól nem mentesülhettek a kulturális intézmények sem. Európa többi országának példáját követve a hazai múzeumok, galériák, project room-ok is bezárni kényszerültek kapuikat a műkedvelő közönség előtt. A művészeti szcéna szereplőit komoly kihívások elé állította a jelenlegi járványügyi helyzet, ám az alkotók aggodalom helyett új kihívásként, új lehetőségként tekintenek a kialakult helyzetre. A vírus-és egzisztenciális fenyegetettség korszakát éljük, melyben rendkívül sokan gyógyírként fordulnak a művészetek felé, így a művészek célja, hogy ebben a  vészterhes időszakban is eljuttassák a művészetet a szomjazókhoz. 




a  Louvre üres csarnokai


A járvány terjedésével felértékelődtek a digitális tartalmak: az in real kiállítások helyett most online platformok, azaz  a virtuális múzeumi gyűjtemények, galériák, projektterek várják a látogatókat. A digitális tér lehetővé teszi, hogy minél szélesebb körben hozzáférjünk az alkotások szinte kimeríthetetlen tárházához, számos művészeti intézmény digitális archivumát, vagy kortárs alkotók videomunkáit böngészve. A Magyar Nemzeti Galéria honlapján keresztül például résztvehetünk egy virtuális múzeumtúrán a Változatok a realizmusra-Munkácsytól Mednyánszyig című kiállítás kapcsán. A bécsi MAK (Museum für Angewandte Kunst) is virtuális túrára invitál honlapján, akárcsak a párizsi Louvre vagy a firenzei Uffizi képtár.




Virtuális túrára invitál bennünket a bécsi Iparművészeti Múzeum (MAK) honlapján keresztül

A kortárs alkotók, s a kiállításszervezők kísérletet tettek arra, hogy a digitális technológiák alkalmazásával kibővítség a múzeumlátogatás élményét térben és időben, valamint ebben a digitális térben különféle motiváló eszközökkel tartsa fenn az online látogatók figyelmét. 
Az online műalkotások, műtárgyak értelmezését plusz adatokkal, információkkal igyekeznek elősegíteni a virtuális kiállítás-látogatások alkalmával.



A koronavírus a műkereskedelem terén is erőteljesen érezteti hatását: az elmúlt napokban ugyanis bezárták, illetve elhalasztották a legtöbb művészeti vásárt. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy volt még alkalmam részt venni a március 5-8 közt a Millenárison megrendezett Art&Antique Régiség és Kortárs Művészeti Kiállítás és Vásáron. 




A II. Art&Antique Régiség és Kortárs Művészeti Kiállítás és Vásár 



Az imént értesültem róla, hogy a Christie és Phillips   csütörtökön tartott sajtótájékoztatót arról, hogy a jelenlegi helyzetre való tekintettel valamennyi tavaszra tervezett árverését törli, s előreláthatólag egy későbbi, nyári időpontban rendezi meg azokat. 
A Távol-Keleten, így Knában is úgy vélekednek, hogy a nyár enyhülést hoz a koronavírus járvány tekintetében, így a május végére tervezett hongkongi árverések időpontját júniusra tolják el. 
A Sotheby’s egyelőre nem adott hírt tervezett változtatásokról, elnapolásokról, csupán annyi tájékoztatást tett közzé, hogy minden esemény előtt 30 nappal közli majd az adott esemény megtartására vagy elhalasztására vonatkozó információkat. A járványra reagálva azonban a  Hongkongba tervezett impresszionista árverése helyszínéül inkább Londont választotta. Ezt az eseményt várhatóan április közepén rendezik meg. 


A drámai helyzetben néhány megmosolyogtató kép is igyekszik illusztrálni a járvány művészetekre gyakorolt hatását, mégpedig úgy, hogy ismert képzőművészeti alkotások szereplőit karanténba száműzi a vászonról:




Botticcelli képe az üres kagylóhéjjal ....





Utolsó vacsora Jézus és a 12 tanítvány nélkül....

2019. augusztus 3., szombat

Széljegyzet egy Barcsay –féle tusrajz másolatához












Az egyik legnevesebb galéria és aukciósház oldalán bukkantam rá egy 1970-ben készült, Barcsaynak tulajdonított tusrajzra az aukciós tételek közt. A majdnem félmillió forintot érő grafika megragadta fantáziámat, így elhatároztam, hogy elkészítem pontos mását. Az alkotási folyamat során számos kérdés merült fel bennem  mű keletkezési körülményeit illetően, ám pontos választ e kérdésekre a Barcsay-életművek és műelemzések nem adtak.








 Az első gondolatom az volt, hogy szembetűnő hasonlóságok mutatkoznak a Danaidák alakjai és Picasso Avignoni kisasszonyainak nőalakjai közt. 
A Danaidák címet viselő tusrajzot 1970-ben, épp 70 éves korában készítette Barcsay, feltehetően egy monumentális mozaikterv egyik munkaverziójaként, a figuratív és nonfiguratív művészet határmezsgyéjének reprezentációjaként. A jellegzetesen magyar konstruktivizmus-geometrizmus megteremtőjének  munkamódszerére jellemző volt, hogy számos előzmény-műben, tanulmányrajzban fogalmazta meg a résztémákat. A vázlatos, konstruktivizmus felé hajló többalakos kompozícióval kapcsolatban felmerült bennem a  kérdés, hogy vajon mely  korabeli irányzatok elegye nyomán keletkezett? Beszélhetünk-e konstruktivizmusról, absztrakt művészetről Barcsay esetében?






Ha a konstruktivizmus nemzetközileg elfogadott definíciójából indulunk ki, látható, hogy Barcsay nem hasonlítható a nagy , nemzetközi konstruktivista forradalmárokhoz: Malevicshez, Moholyhoz, Mondrianhoz vagy épp Kassákhoz, akik a konstruktivista esztétika irányelveit lefektették.
Barcsay geometrizáló formanyelvét nem jellemzi  a szuprematista, végsőkig elvont  mértaniság, s a többi irányzattól való szándékos és teljes izoláció.






A zsánerkép műfajához sorolható sokalakos kompozíció átmenet a figurativitás és az absztrakció közt, akárcsak a nem sokkal korábban keletkezett Mozaikterv arany háttérrel. Mind a Danaidák, mind pedig a Mozaikterv arany háttérrel  a beszélgetést, összetartozást, heterogenitást hivatott hangsúlyozni.
A vélhetően egy monumentális mozaikterv vázlataként készült tusrajz közel egyidőben készült a Miskolci Központi Könyvtár Asszonyok címet viselő nagyméretű mozaikképével , illetve a lebontott újpesti uszoda számára készült hatalmas mozaikművel.





          Barcsay Asszonyok című monumentális mozaikja a Miskolci Központi Könyvtár épületében 











Barcsay mozaikja  az elbontott Újpesti Uszoda falán