Egy megindító látogatásom emlékére az egykori Járitz-villában:

Vendégségben Doszkocs Zsuzsa 

festőművésznél

Várakozással telve kapaszkodok fel a Baba utca meredek lejtőjén, várva a történelmi pillanatot, mikor szemem elé tárul a modernista építészet egy napjainkban is álló csodája, az egykori Járitz-villa Bauhaus stílusú épülete. Vajon hasonlít-e a ma 73 éves luxusvilla a régi önmagára, melyet fekete-fehér fotókon annyiszor láttam még művészettörténész hallgatóként az egyetemi képjegyzékben? Vajon visszaköszönnek-e a fehérre meszelt falak, a hatalmas, íves terasz, a mozaikfalú úszómedence és az a szépséges, kőből faragott Vénusz szobor a medence partján, melyeket a régi fotók őriznek?

Azonban a villához érve kissé csalódok az elém táruló látványban. A fehér falak mára bizony megszürkültek, s noha az íves terasz nyomán még emlékeztet egykori önmagára, gyorsan meg kell állapítanom, hogy bizony komoly változtatásokat hajtottak végre az egykori Bauhaus-mozgalom jegyében fogant luxusvilla épületén. Mintha árnyéka volna csak valamikori önmagának…

A Járitz-villa mai állapotában 

A bejárat felöli oldal

Medgyessy Ferenc Vénusz szobrának másolata a kertben

 A mozaikdíszes kőmedence ma üresen tátong...

A csalódottságra nincs idő: ismét várakozással telve lépem át a villa küszöbét, s rögtön egy nagy, fekete tábla tájékoztat az épület jelenlegi funkciójáról: Fővárosi Önkormányzat Budai Gyermekkórház Rendelőintézet Légzésrehabilitációs Osztálya. 

Majd belépve az alagsorba, örömmel nyugtázom, hogy megmaradt a mozaikdíszítéses padló, s lassan az emelet felé veszem az irányt a falépcsőn, mely szintén eredeti tartozéka a villának.

A Járitz-villa eredeti falépcsője még ma is az épület tartozéka

 Ahogy felérek az emeletre, beszélgetés hangja üti meg a fülem. Rögtön megtalálom a lakosztályt, melyet keresek, s belépve két kedves hölgy fogad mosollyal az arcukon. Az egyikük, aki tényleges vendéglátóm volt aznap délután, Doszkocs Zsuzsa autodidakta festőművész, aki 1999 januárjától kezdve állandó lakója a Légzésrehabilitációs Osztálynak. A másik hölgy, amint az hamarosan kiderül, Zsuzsa édesanyja, a bemutatkozást követően büszkén mutat rá az ággyal szemben lévő falra, melyet csodás festmények borítanak. A kórterem, bár nem túl nagy, mégis otthonos, műterem-jelleget kapott Zsuzsa festményei által.

A kórterem falát díszítő festmények műterem-jelleget kölcsönöznek a kis helységnek 

Ottlétem alkalmával Zsuzsa és édesanyja készséggel mesélnek az éppen még tartó szentendrei kiállításról, mely Zsuzsa alkotásaiból nyílt a P’Art Mozi épületében. Én magam is megtekintettem a gazdag kiállítási anyagot, így kedélyes eszmecserébe bonyolódtunk a kórteremben a művésznő egyéni alkotói stílusáról, páratlan realista ábrázolásmódjáról, és a műveiből áradó végtelen optimizmusról, életszeretetéről. Gondolatban felidézem a Nyugati Pályaudvar esti fényeit, a Szegedi Dóm égbe nyúló tornyait, a Szajna parti mulatozás jelenetét, a szentendrei utcaképeket,  melyek fellelhetők a P’Art Moziban kiállított képek közt. 

 De vajon honnan meríthet ennyi akaraterőt, hitet egy izomsorvadásban szenvedő, önállóan lélegezni nem tudó alkotóművész? Erre a kérdésre mintegy válaszként szolgál „Örök Barátságok” címet viselő szentendrei tárlatának meghívóján olvasható kis idézet tőle:

„Betegségem nehéz terhe

A lelkemet meg nem törte...” 

Zsuzsa, mint megtudom, csak csuklóját tudja mozgatni, ami egyben nagy szerencse is, hiszen így kerülhetnek ki a szentendrei festményeihez hasonló csodás műalkotások ecsetje alól. Számára a festés bár igazi kihívás, ugyanakkor az önkifejezés egyik leghatásosabb eszköze is. Beszélgetésünk alkalmával elárulja, hogy a Bács-Kiskun megyei Mélykúton született, melynek ma már díszpolgára is,ám diákéveit  Szentendrén töltötte, s itt vállalt először munkát is. Körülbelül 9 éves lehetett, mikor először jelentkeztek nála az izomgyengeség tünetei, környezete eleinte serdülőkori esetlenségnek vélte a kezdeti tüneteket. Ő azonban tudta, hogy beteg, s ekkoriban kezdett el rajzolni; első alkotásait rajzkréta segítségével készítette el. Később  súlyosbodtak a tünetei, olyannyira, hogy Zsuzsa kómába esett, mivel légzésfunkciója a betegség miatt megszűnt. Az Országos Korányi TBC-és Pulmonológiai Intézetben hajtottak rajta végre életmentő beavatkozást. Légcsőmetszést követően 18 éve egy gépezet juttat levegőt Zsuzsa tüdejébe, így mintegy e gép működése biztosítja számára az életben maradást.  Zsuzsa minden erejével igyekszik felülemelkedni betegségtudatán: festményei mellett versei is megingathatatlan hitének bizonyítékául szolgálnak.

Beszélgetésünk végén Zsuzsa elárulja, hogy Salvador Dali, Frida Kahlo és Pierre-Agust Renoir a kedvenc festői, és kedvenc műalkotásainak egyike Dali 1954-es közismert festménye, az Elfolyó idő. Kissé kísérteties számomra ez a festmény, talán maga az ábrázolásmód teszi azzá, ahogy megnyúlva ábrázolja az órát, s azon keresztül rámutat a kíméletlenül múló időre, annak minden veszélyével.

Úgy érzem, a Zsuzsával történt találkozásom meghatározó marad további életem során.  Hajlamos vagyok megfeledkezni arról, hogy mások sokkal nehezebb körülmények közt igyekeznek helytállni az élet nehéz pillanataiban, így számomra ez a találkozás mindenképp felemelő és egyben példaértékű is volt.

Búcsúzóul értesülök róla, hogy a Légzésrehabilitációs Osztály átköltözik a Korányi Intézetbe, így Zsuzsa és az ápoló személyzet is nagy változásoknak néz elébe. A kórterem ajtajából búcsút intek Zsuzsáéknak, majd a falépcsőkön lefele tartva a Járitz –villa épületétől is elbúcsúzom. Utoljára még megállok az üres, mozaikos kőmedence partján, szemben a szintén kőből faragott Vénusszal, magamba szívom a lemenő nap sugaraival fűszerezett látványt, majd magam mögött hagyom a Baba utca lejtőjét.

S íme egy búcsúvers Zsuzsa jóvoltából egykori otthona képével: 

Doszkocs Zsuzsa festőművész festményei és versei elérhetőek az alábbi honlapon:

http://www.doszkocs-zsuzsa.hu/

Szerző: Dávid Brigitta

Budapest, 2017. augusztus 25.