Hűsítő COOLturális csobbanás a Szentendrei MűvészetMalomban: kiállítás-értékelőm az Európai Iskola- Veszélyes csillagzat alatt című kiállításról

 

Július 28-ig hiánypótló kiállításnak ad otthont a Ferenczy Múzeumi Centrum tagintézményeként működő MűvészetMalom: az Európai Iskola-Veszélyes csillagzat alatt című tárlat igazi felüdülést, ugyanakkor elmélyült ismerkedést is jelent a 20. század egyik legjelentősebb magyarországi művészcsoportjának alkotói és szellemi tevékenységével. 

Jómagam egyetemi tanulmányaim kapcsán, Kállay Ernő művészettörténész, esztéta, művészeti író és műkritikus írásain keresztül ismertem meg az iskola kialakulásának eszmei hátterét, egy-egy jelentősebb alkotójának munkásságát, ám ez a kiállítás volt az, ami egészében engedi láttatni ennek az európai jelentőségű csoportosulásnak a munkásságát.

Hirdetőoszlop a MűvészetMalom belső udvarán

Noha egy rendkívül nagy volumenű vállalkozásnak tekinthető a kiállítás koncepciójának megalkotása a kurátorok ( Bodonyi Emőke, Pataki Gábor, Árvai Mária, Hornyik Sándor, Passuth Krisztina, Várkonyi György) részéről, ám így sem jutott elegendő  tér bemutatni több, az iskola megalakulásában és működésében, majd újbóli feltámasztásában jelentős szerepet játszó szereplő munkásságát. Itt többek közt olyan prominens személyekre gondolok, mint Kállai Ernő, vagy Levendel László tüdőgyógyász , aki az Európai Iskola több művészének  kezelőorvosaként, barátjaként,  művészetpártolójaként és műgyűjtőjeként támogatta a progresszív művészeti törekvéseket.

Csoportkép az Európai iskola első klinikai kiállításáról, 

Rusznyák Klinika

1947. február 2. 

E hiányosságtól eltekintve egy rendkívül átfogó képet ad a tárlat a modern magyar képzőművészet rövid ideig, csupán 1945-48 közt fennálló, ám annál jelentősebb művészcsoportjáról, mely a későbbi generációkra is szignifikáns hatást gyakorolt. A kiállítás  több szempontból is kötődik Szentendréhez, mivel az Európai iskola több tagja is a Duna-parti kisvárosban élt és alkotott, köztük Vajda Lajos, Czóbel Béla, Barcsay Jenő,  Korniss Dezső, Deim Pál, Ámos Imre vagy Anna Margit.

Anna Margit: Fej (1946) 

Az Európai Iskola névre keresztelt művészcsoportot nem képzőművészek, hanem filozófusok, írók, költők, esztéták, kritikusok és orvosok hozták létre. Megalakulásában, a csoportkohézió megteremtésében rendkívüli  szerepet vállalt Kállai Ernő, aki 15 évnyi németországi tartózkodás után hazatért, s számos írást tett közzé, hogy kirántsa hazai művészeti életünket a passzivitás és a konzervativizmus béklyói közül. 1935 után az egyre inkább jobbra tolódó magyar kultúrpolitika, a Római Iskola és a modoros állami-egyházi modernkedés uralma ellenére Kállai megőrizte a 20-as évek európai forgatagában kialakult eszményeit. Felkutatta a műtermeikben magányosan meghúzódó, megélhetési és kiállítási nehézségekkel küzdő művészeket s minden lehetséges módon igyekezett támogatni őket.  Egyéni és csoportos kiállításokat rendezett számukra az Ernst Múzeumban, a Tamás Galériában, az Alkotás Művészházban. Ő fedezte fel a teljesség igénye nélkül Czóbel Béla,  Egry József, Gadányi Jenő, Bernáth Aurél, Szőnyi István, Barcsay Jenő, Berény Róbert  munkásságát, s ő látta meg Vajda Lajos jelentőségét.  Elsőként járt Ámos Imre, Anna Margit, s Lossonczy Tamás műtermében.

Lossonczy Tamás: Ütközések (1947-48)

Kállainak számos írása jelent meg a Magyar Művészetben, a kommunista Gondolatban, a Fejtő Ferenc és József Attila által szerkesztett Szép Szóban, valamint rendszeres munkatársa volt a progresszivitása miatt betiltott Korunk Szava lapnak. 1944-ig a legnagyobb pesti napilap, a Pester Lloyd művészeti rovatvezetője volt. Írói zsenialitása mellett kiváló előadó hírében állt, mivel képes volt a tájékoztatlan nagyközönséggel megértetni s olykor még elfogadtatni is a kortárs művészeti alkotásokat és szándékokat. Miként Bálint Endre írt róla egykor: „Kállai munkáját a művészek egy része már régen missziós munkának tudta. Főleg azok, akiket művészi érzékenységük vezetett Kállaihoz, szerepének és jelentőségének megérrtéséhez. És most a közönség egy része is odatalált a művészethez, s ebben nem csekély része van Kállainak.”  Kállai 1946-ban személyesen is csatlakozott az Európai Iskolához Mezei Árpáddal, Pán Imrével s Gegessi Kis Pállal együtt. 

Jakovits József és Vajda Júlia kiállításának plakátja.

Az Európai Iskola XXXVI. kiállítása

Az Európai Iskola - Veszélyes csillagzat alatt című kiállítás mintegy szintézise a korszak nonfiguratív formanyelvi törekvéseinek, s egyben kísérlet arra, hogy beillessze azokat a 20. századi magyar képzőművészet folytonosságába.  Az Európai Iskola indulása egybeesett egy tragikus korszakot lezáró pillanattal, a második világháború végével. Életrehívói ebben az új élethelyzetben nemcsak a művészet új szerepét kísérelték meg értelmezni, hanem az alapjaiban megkérdőjeleződött európai kultúra elé tornyosuló feladatokat és kihívásokat. Célkitűzésüket az alábbi kérdésen keresztül fogalmazták meg: „Mindenkinek el kell döntenie Kr.u. 1945-ben, hogy jogosan viseli-e azt a megjelölést: európai ember.”  Ehhez a filozófiai alapgondolathoz csatlakoztak olyan képzőművészek, akik a két világháború közt nem folytathattak alkotói tevékenységet. Az Európai Iskola egyszerre képviselte az addig marginalizált modernebb irányzatokat, valamint az új, szürrealista törekvéseket. Fennállásának mindössze három éve alatt rendkívüli mennyiségű kiállítással, kiadvánnyal, ismeretterjesztő célú előadással kívánta megismertetni a nagyközönséggel az európai művészet új irányzatait s irodalmát, miközben igyekezett szoros kapcsolatot létesíteni a nyugat-és közép-európai szürrealista mozgalmakkal.

Vajda Júlia: Lidérc kígyóval (1946)

A MűvészetMalom kiállítási épületének bejáratát ponyva fedi, a kapu felett az Üllői út 11-13. házszám látható. Az Európai Iskola székhelye ugyanis éppen ennek, a ma is álló épületnek az első emeletén volt. Itt nemcsak az iskola jeles képviselőinek alkotásai kerültek kiállításra, hanem Paul Klee, vagy a COBra –csoport műveivel is találkozhattak az érdeklődők. Az Iskolához újabb és újabb prominens személyek csatlakoztak, köztük Rozsda Endre, Vilt Tibor, Szántó Piroska, és sokan mások, akik a konstruktivizmus ill. az École de Paris (Párizsi Iskola) hazai képviselői voltak, s művészetükkel hidat képeztek a magyar és modern európai művészet közt.

Kiállítás-részlet, szemben Korniss Dezső: Tücsöklakodalom című képe

Számomra újdonságnak számítottak Corneille kiállított művei, köztük a The Way of the Philosopher, vagy az 1974-re keltezhető  Kakaskukorékolás.  Ugyanígy újdonságként hatottak rám Marton Ervin tus-és tollrajzai.

Egy örök kedvencem, Korniss Dezső Tücsöklakodalom című alkotása is méltó helyet kapott a kiállításban, ezt legutóbb  néhány éve  a Magyar Nemzeti Galéria Vajda Lajos és Korniss Dezső életmű-kiállításán csodálhatta meg a közönség. Jakovits József, akinek híres Napóra című köztéri szobra látható az Országos Korányi Pulmonológiai Intézetben, a szentendrei szürrealisták jóvoltából ismerkedett meg az avantgard művészeti törekvésekkel, melynek ő maga is jelentős képviselője lett, méghozzá úgy, hogy a népművészet és a primitív művészet elemeit elegyítette a modern formákkal. Jakovits egy síremléktervet is készített fából Vajda Lajosnak, mely a Bagoly címet viseli, s formai szempontból Henry Moore szürrealista szobrait idézi, ugyanakkor Vajda konstruktív-szürrealista formanyelvét is felidézi. Ezen túl a  kiállítás anyagát gazdagítja Jakovits Hitlert formáló, szürrealista, lakkozott gipszből készült szobra.

Rozsda Endre és Martyn Ferenc nagyméretű vásznai is említésre méltóak, miként Bokros Birman Dezső és Vilt Tibor plasztikái.

Vilt Tibor: Figura székkel (Búcsú) 1947.

Az emeleten Bálint Endre világháborús borzalmakat felidéző linómetszetei előtt is hosszabban elidőztem, Bergen-Belsen-sorozata mélyen mgindító volt, főként egyik, egy anyát s meg nem született magzatát ábrázoló metszet. Hasonlóan felkavaróak voltak Ámos Imre művei, köztük a Végítélet, a Síró Angyal és az Apokalipszis. Ebbe a tragikus sorozatba illeszkednek Martyn Ferenc tusrajzai, köztük A fasizmus szörnyetegei-sorozat itt bemutatott darabjai.

Ámos Imre: Apokalipszis (1944) 

A teljesség igénye nélkül idéztem fel a kiállításon bemutatott alkotókat s műveiket; aki mélyebben s összefüggéseiben szeretné látni az Európai Iskola alkotóinak valamennyi művét, tekintse meg maga is ezt a kiállítást, s értékelje a bemutatott tételeket a saját maga erkölcsi és esztétikai értékítéletén keresztül! 

 

Egy klasszikus "kotyogós" az építészet, a design és Itália szerelmeseinek: Aldo Rossi "La Cupola" hagyományőrző kávéfőzője

 

1. kép: egy saját "La Cupola" 1988-ból ...

Egy aukciós oldalon keresztül jutottam hozzá Aldo Rossi milánói "posztmodern"  építész (1931-1997) által tervezett ikonikus kis kotyogós kávéfőzőhöz, mely formaképzésében és funkciójában Olaszország történelmét és hagyományvilágát sűríti magába. Használói számára felidézi  az olasz kávéfogyasztás több évszázados hagyományát s az itáliai  templomok sajátos formavilágát. Reneszánsz kori templomtornyokat s kupolákat formáló fedeleit létező épületek ihlették: az általa tervezett velencei úszó színház, a Teatro del Mondo csúcsos toronysisakja s a XVI-XVII.  századi  novarai  Basilica San Gaudenzio kupolája köszön vissza a kávéfőzők formaterveiben. 

"...It's possible there are better things than coffee; however  we love it for itself, for its history, its tradition. It's a habit."      (Aldo Rossi) 

2.kép: Aldo Rossi építész

A "La Cupola" névre keresztelt alumínium prekolátor egy 1979-es pályázata kapcsán született: Alessandro Mendini az újonnan megalapított Officina Alessi-val karöltve egy olyan pályázatot hirdetett meg, melynek keretein belül világhírű építészeket kértek fel egy teás-és kávéskészlet meegtervezésére. A projekt a  " Tea & Cofee Piazza" elnevezést kapta. A pályázat egyik résztvevője az ekkora már világhírnévre szert tett  Aldo Rossi volt, aki egy sorozat részeként két, olasz templomok ihlette kotyogós tervét is benyújtotta elbírálásra.  

Az egyik pályamű a "La Conica" nevet viselő, csúcsos toronysisakot formáló fedelű kotyogós  terve volt, mely a "La Cupola" típus közvetlen elődjeként készült az építész tervezőasztalán. Ez a fedélforma később visszaköszön a velencei úszó színházának, a Teatro el Mondo tornyának esetében. 

A "La Conica" geometrikus formák találkozásának eredménye: henger formájú test, háromszög formájú fedél, rajta egy gömb kapott helyet. Ergonomikus kialakítású nyele segíti a könnyebb fogást. 

3.kép: a "La Conica"  kávéfőző terve 1979-ből 

4.kép: a "La Conica" 

5.kép: a velencei Teatro del Mondo csúcsos toronysisakja

A "La  Conica"  evolúciójaként született meg a "La Cupola" kotyogós kávéfőző terve, mely szintén mértani testek találkozásából épül fel: itt is henger alakú a test, a fedél kúp formája egy templomkupolát formáz meg, tetején egy gömbbel. Közvetlen építészeti előképe az észak -olaszországi Piemont tartományban található novarai Basilica di  San Gaudenzio , mely a XVI-XVII. században épült, kupoláját azonban csak 1881-ben fejezték be. 

 

6.kép: a "la Cupola" kávéfőző terve

7.kép: a novarai Basilica San Gaudenzio kupolája

Egy ikonikus fényforrás a weimari Bauhaus iskola korszakából: Wilhelm Wagenfeld "WG24" asztali lámpája és designtörténeti jelentősége

A napokban egy újabb lakberendezési tárggyal bővült szerény kis Bauhaus-korszakot idéző műtárgygyűjteményem - ezúttal egy csodás, Wilhelm Wagenfeld tervei alapján gyártott  “WG24” típusú Bauhaus asztali lámpa hiteles másolatának boldog tulajdonosa lettem. Az ikonikus fényforrást napjainkban is  az eredeti előírásoknak megfelelő méretben és anyagból készítik.

Ez a csodás, meghitt fényt adó lámpa a Bauhaus filozófiáját s a Tecnolumen Bauhaus iránti elkötelezettségét  egyaránt szemlélteti. 

Anyaga:

• világos smaragdszínű üveg talapzat,
• átlátszó üvegcsőből készült törzs nikkelezett fémrészekkel
• opál borítású üvegbúra. 

Wilhelm Wagenfeld alig 24 éves korában nyert felvételt a weimari  Staatliches Bauhausba.  Itt tervezte meg a későbbi “WG24”  típusnevet viselő lámpamodellt egy Moholy-Nagy Lászlótól kapott feladat alapján.

Miként fogalmazott: “  Az ipar minden igyekezete, hogy emelje a fémeszközök iparművészeti színvonalát, ez idáig mit sem  változtatott azon a  tényen, hogy a fémáruk túlnyomó többségükben a kézi munka utánzásai. A fémáruk kézi előállítását az idők folyamán felváltotta a gépi termelés.  Egy szükségképpen oda vezetett, hogy más személy végezte a rajzi előkészítést és más a további kivitelezést.  Nem lenne helyes, ha ebben látnánk a hanyatlás okát, s ezért a kisüzemet propagálnánk. Bizonyos, hogy ilyen módon a legcsekélyebb mértékben sem lehet javítani a  termékek színvonalát. A hiba sokkal inkább abban keresendő, hogy a szétválasztást nem hajtották végre következetesen. "

"Bár az egyéni teljesítmény feloldódik az üzem összmunkájában, vagy az eredménynek kollektív jellegűnek kell lennie, továbbra is azon fáradoznak, hogy  a termék egyéni jellegzetességeket viseljen magán.  E törekvés persze saját képtelensége okán meghiúsul, mert a gazdasági háttér többé nem teremt ehhez alapot. Azt is meg kell gondolni, hogy  a”fej” és a “kéz” kettéválása párhuzamosan végbement a technikai iparágakban is, azzal a  különbséggel, hogy ezek az iparágak mindenkitől megkövetelték az egész munkaterület  alapos ismeretét. 

A fémárugyárakban a rajzoló mindez idáig ugyancsak el van szigetelve a gyártási folyamattól. 

Az iparág további fejlődésének  mégis a műszaki iparágakban tapasztalható megoldásokhoz kell vezetnie.  A fémeszközök előállítása során a rajzolóktól s az üzemek művészeti vezetőitől egyaránt meg kell követelni minden munka mérnöki kivitelezését,  ami viszont a munkaterület átfogó ismeretét teszi szükségessé. "

Wagenfeld termékei tehát ipari termékek,  s ennek megfelelő dizájnnal is rendelkeznek. A Bauhaus iskola műhelyeiben valójában kézi megmunkálással készültek a tanoncok által megalkotott termékek. 

Wilhelm Wagenfeld  a modern terméktervezés egyik úttörő személyisége a német deesigntörténelemben. Ő volt a weimari Bauhaus iskola egyetlen diákja, aki sikeres pályát futott be a nagyiparban. A funkcionalista esztétika jegyében tervezett termékeivel az kívánta elérni, hogy  minden állampolgár hozzáférjen a kifinomult, modern, megfizethető iparcikkekhez.

Wagenfeld 1900. április 15-én  látta meg a napvilágot Brémában. Mindössze 14 éves volt, mikor a brémai ezüstárugyárban ipari műszaki rajzolónak kezdett tanulni, majd 16 éves korában beiratkozott a Brémai Iparművészeti Iskolába (Kunstgewerbeschule), ahol 1916-19 közt folytatott tanulmányokat. 

1923-25 közt a weimari Bauhaus iskolában tanult. Harmadéves korában Moholy-Nagy Lászlónál végzett előkészítő tanfolyamot, majd a Bauhaus fémműhelyében képezte magát. Ez idő alatt több jelentős típustervet is készített, többek közt az ikonikus “WG24” asztali lámpa modelljét 1924-ben. 

Amikor 1925-ben  a weimari Bauhaus iskola bezárt, Wagenfeld nem folytatta ottani tanulmányait az iskola Dessau-beli újranyitását követően. Weimarban maradt, s miután letette ezüstműves vizsgáját, a Deutsche Werkbund tagja lett, mely egy 1907-ben alapított, nagy jelentőségű művészeti szövetségként működött; célkitűzése a korszerű kézműipar megteremtése s az ipari termelés színvonalának emelése volt.

1926. április 1-től tanársegédi állást kapott  a Weimari Állami Iparművészeti és  Építészeti Akadémia (Staatliche  Hochschule  für Handwerk und Baukunst Weimar) fémműhelyében, majd  1928. április 1-től tanszékvezetői megbízást nyert ugyanitt.

Az iskola 1930. április 1-én  a nemzetiszocialista hatalomátvétel okán  bezárni kényszerült kapuit, ám Wagenfeld a többi oktatóval együtt megkapta az iskola keretei közt készített tervei szabadalmaztatási és gyártási jogát.

Ettől kezdve szabadúszóként tevékenykedett, megbízásokat teljesítve a  Thüringiai Gazdasági Minisztérium részére. 1931-ben a Berlin-Schoenebergi Állami Művészeti Akadémián tanított, majd 1935-47 közt a Weisswasserben működő Egyesült Lausitzer Üvegművek művészeti vezetőjévé nevezték ki.

Munkássága elismeréseként  1937-ben díjat nyert a Művészet és Technológia a Modern Életben  Nemzetközi Kiállításon, valamint 1940-ben a VII. Milánói Triennálén. 

Wagenfeld nem volt hajlandó belépni a náci pártba, ezért mint politikai kártevőt, a keleti frontra  küldték a  repülő alakulathoz. 1945-ben elfogták, s egy orosz hadifogolytáborban tartózkodott 1945 szeptemberéig. Ezután visszatérhetett Németországba.

Wagenfeld termékfilozófiája értelmében a mindennapok során használt háztartási cikkeknek elég olcsónak kell lenniük a munkásosztály tagjai számára, s elég jónak a gazdagok igényeinek megfelelően. 

A Kunsthalle Bremen  épületétől rövid sétára  található a Wilhelm Wagenfeld Ház, melyet  a brémai születésű Bauhaus-tervező emlékezetének és munkásságának szenteltek. A neoklasszicista épület 1828-ban börtönnek épült, majd a Gestapo vette birtokba kihallgatások céljára,  s egészen 1990-ig menedékkérők zsúfolt szálláshelyeként szolgált. 

A Wagenfeld Házban található a Design Center, mely szimpóziumoknak ad otthont, illetve reprezentációs lehetőséget biztosít fiatal tervezők részére. 

Brémában  működik napjainkban a Wilhelm Wagenfeld nevét viselő tervezőiskola is. 

Tuberkulózis és formatervezés 2. rész: Alvar Aalto és "zajtalan mosdókagyló" a Paimio szanatórium berendezéséből

 

 1.kép: az Alvar és Aino Aalto által tervezett “zajtalan mosdókagyló”
a Paimio szanatórium berendezéséből

 Épp a napokban tettem egy villámlátogatást a Christie’s  aukciósház oldalán, ahol egy számomra rendkívül különleges, ám funkciójából eredően egy meghökkentő tételbe botlottam.  Az aukciósház ugyanis Alvar Aalto finn építésznek a  finnországi Paimio szanatórium számára tervezett  “zajtalan mosdókagylóját” s a hozzá tartozó kúp formájú, üvegből készült  köpőcsészéjét bocsájtotta árverésre. A szokatlan aukciós tárgy valójában a 20. század egyetemes designtörténetének egyik páratlan, funkcionalista  darabja.

 

“Noiseless wash basin. No noises, no water splashes, when washing your hand in running water, because the basin-chine is in position of 45 degrees.“ (“Zajtalan mosdókagyló. Nincsenek zajok, vízfröccsenés, miközben mossa kezeit a folyó víz alatt, a mosdókagyló 45 fokos dőlésszögéből adódóan. “  

Ez a reklámszöveg olvasható az Alvar Aalto Foundation egy 1932-es, különleges kialakítású mosdókagylót hirdető plakátján. A Paimio-projekt részeként készült különleges formatervezésű mosdókagyló kialakításában igazodik Aalto mély empátián s ergonomikus megközelítésen  alapuló designszemléletéhez, valamint a kortárs orvosi nézetekhez, melyek szerint a kórházépületeknek  és azok berendezésének minden tekintetben a gyógyítást és a gyógyulást kell szolgálniuk. 

2. kép: A zajtalan mosdókagylót és a zajtalan kézmosás mechanizmusát bemutató plakát az Alvar Aalto Foundation tulajdonából (1932)

Aalto különös gondot fordított  a Paimio tüdőszanatórium fekvőbetegei pszichológiai szükségleteinek kielégítésére, valamint a gyógyulást elősegítő  körülmények (csendes, napfényes terek, kúrateraszok,  a betegek egyéni szükségleteihez igazodó berendezések, használati tárgyak  kialakítása) megteremtésére. Mélységes empátiájáról s széles látóköréből eredő  tervezői attitűdjéről árulkodnak a szanatórium berendezési tárgyai, így a korábbi bejegyzésben tárgyalt Paimio-kúraszék (lásd: Tuberkulózis és formatervezés 1. rész : Alvar Aalto és a Paimio-kúraszék), a nyugalmat adó világítótestek, de maga a szanatórium sajátos színsémája is egyfajta gyógyító eszközként funkcionál. A zajtalan mosdókagyló prototípusa, melyet 1931-32 közt tervezett meg feleségével, Aino Aalto-val közösen, sajátos dőlésszögéből adódóan lehetővé tette a hangtalan vízhasználatot,  így  a kétszemélyes kórtermek lakói elkerülhették, hogy a kéz-vagy fogmosás alkalmával  megzavarják pihenni vágyó szobatársukat. Mindegyik kórterembe 2 mosdókagyló volt felszerelve, melyekhez egy falra erősített,  kúpformájú, üvegből készült köpőcsésze tartozott. 

3.kép: A Paimio szanatórium egyik betegszobájának részlete: 

a zajtalan használatot biztosító mosdókagylók közé egy üvegből készült , kúp formájú köpőcsészét erősítettek fel

Tuberkulózis és formatervezés 1. rész: Alvar Aalto és a Paimio-kúraszék

 

1.kép: az Alvaar és Aino Aalto által tervezett Paimio "41"-szék 
1931-32

A 20. század elején a modernista építészettel összhangban újfajta típusbútorok születtek a Bauhaus s a funkcionalista esztétika jegyében, melyeknek  tervezői közt megtaláljuk Breuer Marcelt, Le Corbusiert,  Mies van der Rohe-t, illetve a finn modern építészet egyik vezéralakját, Alvar Aalto-t.  

A modern lakóépületek lakói számára, a szabad levegőn való komfortos pihenés céljára számos fekvő - illetve ülőalkalmatosság készült, melyeket neves európai bútorgyártó vállalatok-köztük a Gebrüder Thonet és a  Jacob & Josef Kohn - elérhető áron kínáltak a széles néprétegeknek. 

2.kép: A davosi Berghotel Schatzalp szanatórium betegei 
hajlított fából készült pihenőszékükön a fekvőkúra idején

A 18-19. században divatos pihenőszékek,  szófák,  chaise-longues - ok (ejtsd: tʃeɪsˈlaʊndʒ)  kialakításukat tekintve az antik  görög, etruszk, római forma-és stílusvilágot követték, ám a 20. században a bútortervezésben már sokkal nagyobb szerep jutott az egyéni szükségletekhez igazodó ergonomikus megközelítésmódnak,  s a funkcionalista esztétikának. 

Az olcsón előállítható, eleinte hajlított bükkfából készült pihenőszékek hamar kiterjedt felvevőpiacra leltek, s nem volt szokatlan kuratív célú alkalmazásuk sem. A tbc-szanatóriumok számára  mind bel-, mind pedig kültéri használatra készültek ilyen állítható hát-kar-és lábtámlás pihenőalkalmatosságok, melyek a napfényen, szabad levegőn való tartózkodásra épülő fekvőkúrákhoz biztosítottak megfelelő kényelmet. Ezek a “kúraszékek”, melyekről Thomas Mann Varázshegy című regényében is olvashatunk, kialakításukban a betegek antropometriai követelményeihez, azaz testméretükhöz és mozgástartományukhoz igazodtak, valamint segítették a könnyed légzést. Ezen kívül nagyon fontos szempont volt előállításuk során, hogy alaposan tisztíthatóak és fertőtleníthetőek legyenek. 

A 20. század első felében azonban Breuer Marcel, Le Corbusier, Mies van der Rohe és Alvar Aalto ekonomikus és formalista szempontok mentén újragondolták a pihenőszék fogalmát, mely egyre szélesebb körben vált elterjedtté. 1929 és 1933 közt Alvar Aalto saját tervezésű, funkcionalista fekvőszéket tervezett a finnországi Paimio szanatórium tüdőbetegei számára, melyhez behatóan tanulmányozta a tuberkulózisos betegek sajátos igényeit.

3.kép: Le Cobusier "LC4" pihenőszéke
1928

 

4. kép: Ludwig Mies van der Rohe "MR Chaise Lounge" pihenőszéke

1931

Az Aalto által megálmodott székítpus egy olyan kúraszék volt, melyet beltéri használatra, a szanatóriumban kialakított közösségi kúracsarnokokba szánt. Finnországban ugyanis a szélsőséges éghajlati sajátosságok miatt az emberek, így a tüdőbetegek is kevesebb időt töltöttek a szabad levegőn a fekvőkúrák alkalmával , mint az enyhébb éghajlatú országokban. Mivel a beltéri fekvőkúra időtartama átlagosan 2 órát vett igénybe, így Aalto nem érezte szükségszerűnek, hogy lábtámasszal lássa el pihenőszékét.

Mivel Aalto tudatában volt annak, hogy a tuberkulózis egyik tünete a periodikusan jelentkező izzadás, a szék háttámlájának 110 fokos dőlésszöge megkönnyítette a tüdőbetegek légzését, s  a háttámla felső részén lévő nyaki ív lehetővé tette, hogy szellőzni tudjon a beteg nyaka. A kartámasz íves szerkezete stabil fogást biztosított a legyengült betegek számára, megkönnyítve a székből való felkelést. 

Bár Aalto nem volt tagja a dessaui Bauhaus-iskolának, mégis szoros baráti és munkatársi viszonyt ápolt az iskola tanáraival, köztük a pécsi születési Breuer Marcellel, illetve Moholy-Nagy Lászlóval, akiknek széleskörű alkotótevékenysége rendkívüli hatást gyakorolt a finn építész-és formatervezőre. Aalto maga is jelentős hatással volt pályatársaira, melyet mi sem bizonyít jobban, mint hogy  Breuer Marcell, aki 1925 és 1928 közt a dessaui Bauhaus-iskola bútorműhelyét vezette, az Isokon számára tervezett “Long chair” pihenőfotelét Aaalto rétegelt lemezekből álló bútorai ihlették. 

                                             5.kép:  Breuer Marcel "Wassily" csővázas széke
                                                                                           1925

                    6. kép: Breuer Marcel "Isokon Lounge (Long) Chair"                              hajlított  nyírfalemezekből készült széke

                                                                       1936

Alvar Aalto-nak a Paimio szanatórium számára tervezett karosszékét viszont Breuer Marcell Wassily-székének formavilága ihlette. Az Aalto által tervezett, Paimio-székként elhíresült karosszék  formáját két zárt hurkot alkotó nyír  laminált lemez adja,  melyek közt egy vékony, hajlított, szintén rétegelt lemez alkotja az ülő -ill. háttámla részt. A betegek ebben a karosszékben olyan ülőhelyzetet tudtak felvenni, mely megkönnyítette számukra a légzést. 

A hajíltott fából készült Paimio-szék népszerűségét mutatja, hogy a kuratív környezet mellett az otthonok világának egyik meghatározó designbútorává nőtte ki magát. 

7. kép: Az Aalto-házaspár által tervezett Paimio-kúraszékek a szanatórium pihenőcsarnokában

Vajon járvány idején is hallgatnak-e a múzsák? Miként hat a koronavírus a művészeti szcénára?

A koronavírus miatt hozott radikális, ám vitathatatlanul szükséges intézkedések alól nem mentesülhettek a kulturális intézmények sem. Európa többi országának példáját követve a hazai múzeumok, galériák, project room-ok is bezárni kényszerültek kapuikat a műkedvelő közönség előtt. A művészeti szcéna szereplőit komoly kihívások elé állította a jelenlegi járványügyi helyzet, ám az alkotók aggodalom helyett új kihívásként, új lehetőségként tekintenek a kialakult helyzetre. A vírus-és egzisztenciális fenyegetettség korszakát éljük, melyben rendkívül sokan gyógyírként fordulnak a művészetek felé, így a művészek célja, hogy ebben a  vészterhes időszakban is eljuttassák a művészetet a szomjazókhoz. 

a  Louvre üres csarnokai

A járvány terjedésével felértékelődtek a digitális tartalmak: az in real kiállítások helyett most online platformok, azaz  a virtuális múzeumi gyűjtemények, galériák, projektterek várják a látogatókat. A digitális tér lehetővé teszi, hogy minél szélesebb körben hozzáférjünk az alkotások szinte kimeríthetetlen tárházához, számos művészeti intézmény digitális archivumát, vagy kortárs alkotók videomunkáit böngészve. A Magyar Nemzeti Galéria honlapján keresztül például résztvehetünk egy virtuális múzeumtúrán a Változatok a realizmusra-Munkácsytól Mednyánszyig című kiállítás kapcsán. A bécsi MAK (Museum für Angewandte Kunst) is virtuális túrára invitál honlapján, akárcsak a párizsi Louvre vagy a firenzei Uffizi képtár.

Virtuális túrára invitál bennünket a bécsi Iparművészeti Múzeum (MAK) honlapján keresztül

A kortárs alkotók, s a kiállításszervezők kísérletet tettek arra, hogy a digitális technológiák alkalmazásával kibővítség a múzeumlátogatás élményét térben és időben, valamint ebben a digitális térben különféle motiváló eszközökkel tartsa fenn az online látogatók figyelmét. 

Az online műalkotások, műtárgyak értelmezését plusz adatokkal, információkkal igyekeznek elősegíteni a virtuális kiállítás-látogatások alkalmával.

A koronavírus a műkereskedelem terén is erőteljesen érezteti hatását: az elmúlt napokban ugyanis bezárták, illetve elhalasztották a legtöbb művészeti vásárt. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy volt még alkalmam részt venni a március 5-8 közt a Millenárison megrendezett Art&Antique Régiség és Kortárs Művészeti Kiállítás és Vásáron. 

A II. Art&Antique Régiség és Kortárs Művészeti Kiállítás és Vásár 

Az imént értesültem róla, hogy a Christie és Phillips   csütörtökön tartott sajtótájékoztatót arról, hogy a jelenlegi helyzetre való tekintettel valamennyi tavaszra tervezett árverését törli, s előreláthatólag egy későbbi, nyári időpontban rendezi meg azokat. 

A Távol-Keleten, így Knában is úgy vélekednek, hogy a nyár enyhülést hoz a koronavírus járvány tekintetében, így a május végére tervezett hongkongi árverések időpontját júniusra tolják el. 

A Sotheby’s egyelőre nem adott hírt tervezett változtatásokról, elnapolásokról, csupán annyi tájékoztatást tett közzé, hogy minden esemény előtt 30 nappal közli majd az adott esemény megtartására vagy elhalasztására vonatkozó információkat. A járványra reagálva azonban a  Hongkongba tervezett impresszionista árverése helyszínéül inkább Londont választotta. Ezt az eseményt várhatóan április közepén rendezik meg. 

A drámai helyzetben néhány megmosolyogtató kép is igyekszik illusztrálni a járvány művészetekre gyakorolt hatását, mégpedig úgy, hogy ismert képzőművészeti alkotások szereplőit karanténba száműzi a vászonról:

Botticcelli képe az üres kagylóhéjjal ....

Utolsó vacsora Jézus és a 12 tanítvány nélkül....